A kritikában spoilerek előfordulhatnak!
A Helikon Kiadónál új köntösben jelent meg Csáth Géza novelláskötete, az Ópium, ami az emberi elme sötét szegmenseibe kalauzolja el az olvasót. Maga a borító a mákgubóra festett arccal baljós, morfintól elbódult hangulatot ígér, ami csak tovább fokozódik, ha fellapozzuk a könyv végében található tartalomjegyzéket, és beleolvasunk a novellák címeibe.
A bevezető Ópium, ami tulajdonképpen egy levél a függőségről, csak rátesz egy lapáttal a borító keltette baljós érzésre. De hasonló A varázsló kertje című novella is, ami egy delíriumos látomás. Azt tetszett meg mindkettőben, hogy kendőzetlenül, a folyamat nyers valójában mesélnek a függéségről. A szerző végig élénk, kifejező képeket használ, mely alapján átélhető a függő emberek gondolkodása, érzelemvilága.
A fentieket támasztja alá, hogy Csáth Géza (született: Brenner József, az életéről ITT olvashattok) pszichiáterként és morfinfüggőként sok mindent megtapasztalt, amelyeket irodalmi alkotásaiban, így ebben a kötetben is megjelenített. Emiatt olvasás közben sokszor olyan érzésem volt, mintha éppen a betegei élményeit hallgatná, netán épp akkor figyelné meg őket. Tökéletes példa erre a Fekete csönd, amiben egy beteg elmeséli az öccse történetét, ami egyben a saját őrületének tanútétele is, vagy a Kisfiúk, ami egy szomorú gyerekkori történet elbeszélése. Főleg az előbbi kicsit Peter Shaffer Equus című színdarabjára emlékeztetett. Hasonlóan sötét hangulatú, és mély betekintést enged egy elmebeteg lelkivilágába, amivel az említett drámához hasonlóan nagy hatást gyakorolt rám.
Az előzőleg említett példák azonban csupán felvezetések azokhoz a történetekhez, amelyek a kötet igazi erejét jelentik, és ezek váltották ki belőlem a legerősebb hatást. Mondhatni a kedvencemmé váltak, bár ilyen kijelentést Csáth Géza esetében nem tennék. Ezekben a novellákban tűpontosan ábrázolja az őrületet, a kegyetlenséget, a szeretetnélküliséget, a morbiditást, melyeken átsüt a saját paranoiája és a függősége is. A kegyetlenségre az egyik legjobb példa az Anyagyilkosság, ahol a két fiú fokozatos megőrülése végül gyilkossághoz vezet, vagy A kis Emma, amivel először a 12-dik osztályos szöveggyűjteményben találkoztam, és akkor nagyon nagy hatást gyakorolt rám, amiért elemi erővel ábrázolja a gyerekek elfojtott dühét, amit egy társukon töltenek ki. Ez a mostani újraolvasásnál már tompult, de még mindig képes volt borzongást kelteni bennem. A szeretethiány és őrület keverékének mintapéldája a Dénes Imre című novella, amiben a címszereplő az elfojtásai és zárkózottsága következtében a végén teljesen magába fordul, miközben az apja csak a saját boldogulását helyezi előtérbe, és nem törődik a fia igényeivel. De mind közül a kedvencem A kályha, ami egy morbid barátság története, ami a vége miatt érintett meg annyira. Ezek mind kiváló esettanulmányok, és mindegyiken látszott, hogy írójuk értett, ahhoz, amit történeteiben megmutatott. Nem kozmetikázott ki semmit, hanem a maga valójukban tárta az olvasó elé, ami számomra különösen tetszett ezekben a novellákban.
Az erősségei mellett azonban voltak gyengébb részei is a kötetnek. Ezek több szempontból is kilógtak a fentebbi egységes tematikából. Egyrészt inkább a vidéki élet leírására fókuszáltak, másrészt a szerelem volt a középpontjukban. Ezek nem annyira sötétek, mint inkább az emberi gyarlóság tanújelei, és nem is annyira érdekesek, mint az elme betegségeivel foglalkozó darabok. Erre egyik legjobb példa a Bácska, amiben leírja a vidéki emberek szokásait egy városi ember szemszögéből, aki aztán nem találja meg ott, amit keres. Az Őszi este, ami egy csoportterápiás foglalkozásként is felfogható, amiben a féltékenység, mint a szerelem velejárója a téma. Ebben tényleges bizonyíték nélkül a megcsalás vádjával illetik a női főszereplőt, ami felveti a kötet egy másik problémáját. Csáth Géza nem egy novellában hangot ad annak a meggyőződésének, hogy hol a helyük a nőknek, mi szerinte a számukra kijelölt helyes viselkedés. Megértettem, hogy amikor ezek a művek születtek, ez volt az elfogadott, vagy legalábbis egyes férfiak így gondolkoztak a nőkről, de nekem negatívnak hatott ez így 2019-ben. Ezek a novellák kevésbé voltak átütőek, ezért nem is annyira emlékezetesek, mint az őrületet ábrázoló társaik.
Összességében az Ópium nem egyszerű olvasmány. Kegyetlen éleslátással, tűpontos morbiditással megírt esettanulmány, ami nem nélkülözi a függőség lenyomatait sem. Kár, hogy időnként leül a kötet, és egymás után több kevésbé megragadó szöveg is követte egymást, mert ha ezek nincsenek benne, egy feledhetetlen olvasmány lehetett volna.
6/10
A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni!
