Sokszor úgy érzem, korunk Hollywoodjában a marketingnek legalább annyira kiemelt szerepe van, mint a filmkészítésnek. Még ha nem is követjük nyomon a legfrissebb híreket, lehetetlen, hogy az év legnagyobb durranásai ne jöjjenek szembe velünk az utcai plakátokon, bolti termékeken, trailerek képében, és még sorolhatnám. Az előzetes benyomásainkat valamilyen szinten mindenképp formálják ezek a dolgok, az elvárások pedig sokat számítanak egy film megítélésében. Épp ezért álltam kissé gyanakvóan az Ad Astrához, mely látványfilm létére mintha fű alatt kúszott volna be a mozikba. Előéletét tekintve is voltak problémák, a tesztvetítéseket követően ugyanis utóforgatásokra volt szükség, amikre pont maga Brad Pitt nem ért rá. A premissza pedig sejtelmesen megfoghatatlan maradt, még az előzetest látva sem lehetett pontosan behatárolni, milyen film is lesz ez. Szándékos volt-e vagy sem, annyit ért el ez a marketing, hogy az Ad Astrától nem vártam se jót, se rosszat, de megadtam az esélyt, hogy meglepjen – ennyire tiszta lappal pedig kevés film indulhat manapság. Lássuk sikerült-e!

Történetünk a nem túl távoli jövőben játszódik, amiben nincsenek ugyan repülő autóink, van viszont bázisunk a Holdon és a Marson is, az űrutazás pedig sokkal hétköznapibb, nagyobb réteg számára hozzáférhető dolognak számít. Főszereplőnk, Roy McBride asztronauta (Brad Pitt), egy profi űrhajós, aki bármennyire jó is a munkájában, ennek rendre a magánélete látja kárát. Roy apja, Clifford (Tommy Lee Jones) volt a naprendszerre kiterjedő űrhajózás legnagyobb úttörője, így nem meglepő, hogy fia is ezt a pályát választotta. Cliffordnak azonban hosszú évek óta nyoma veszett egy hosszú űrutazás alatt, mely során az idegen élet jeleit kutatta, a legtöbben pedig halottnak könyvelték el. Egészen addig, amíg megmagyarázhatatlan, tömegkatasztrófákat okozó jelenségek kezdenek történni a naprendszerben, a kormány pedig összefüggést lát az eltűnt Clifford, és a furcsa űrfenomén között. Roy kapja a nehéz feladatot, hogy teremtsen kapcsolatot apjával és derítsen fényt a furcsa jelenségek okára, ő pedig egy hosszú és kalandos utazásra indul a naprendszeren keresztül.

Az Ad Astrát volt szerencsém IMAX teremben látni, ami ez esetben különösen indokolt – a látvány ugyanis azon aspektusa a filmnek, ami a kezdeti képsoroktól az utolsóig lehengerlően hatásos. Az űrbeli jelenetek ábrázolása és a gondosan megépített díszlet egy remekül kiforrott dizájnt eredményeznek, mely leginkább a Gravitáció-féle földhözragadtabb környezetek közé sorolható. A film jövőképe inkább tudományon, mintsem fikción alapul, de – a sci-fi rajongók sajnálatára – a világ részleteibe nem nyerünk túl sok betekintést. Annál inkább fájó ez, hogy egyszer-egyszer felsejlik pár nagyon érdekes ötlet és koncepció, de az Ad Astra minden esetben hamar leszögezi, hogy nem akar világépítésről szólni. Az eseményeket ugyanis minden esetben Brad Pitt karakterének szemszögéből nézzük végig, a történet pedig sokkal szívesebben időzik el Roy nézőpontján, mint bármi máson. Ez sajnos a film leghullámzóbb aspektusa, Roy karakterének legnagyobb drámája ugyanis az érzelmek elfojtásával való hadakozás, fájdalmasan behatárolva ezzel Pitt színészi kelléktárát. Ezt a készítők is érezhették, ezért úgy telepumpálták a filmet belső monológokkal, hogy nem egyszer túl szájbarágósnak is érződik a narráció. Félreértés ne essék, Pitt kimondottan jó a szerepben, de sokkal jobban működött volna, ha vizuális eszközök révén nyerünk betekintést Roy lelki világába.

Ez a monodrámákat megközelítő stílus azt eredményezi, hogy a mellékszereplők finoman szólva is felejthetők, inkább funkcionálnak Roy utazásának lépcsőfokaiként, mint átérezhető karakterekként. Roy ugyanakkor rengeteg érdekes helyszínt bejár és számos leküzdendő akadállyal találkozik, ami egy kimondottan lebilincselő road movie-vá teszi az Ad Astrát. Az akciójelenetek létjogosultsága némileg vitatható, de nem minden nap lát az ember holdjárókkal való autós üldözést vagy ilyen látványos űr-akrobatikát, ezért nem is tudtam haragudni emiatt. Mindezek együtt egy hullámzó színvonalú elegyet alkotnak, aminek hála úgy éreztem, nem amiatt élvezem a filmet, amit az alkotó szeretett volna. A folyamatosan megújuló helyszínek és megoldandó problémák ugyanis sokkal érdekesebbek, mint a főszereplő, a film pedig jobban működik egy művészeti galériában való túraként, mint karakterdrámaként. Az utóforgatások ellenére az Ad Astra egy koherens műnek érződik, ami első sorban a rendezői székben ülő James Gray érdeme. Külön említést érdemel továbbá Max Richter fantasztikus zenéje, ami több alkalommal is képes libabőrös élménnyé tenni a látottakat.  A grandiózus képi világ pedig Hoyte Van Hoytema operatőri munkáját dicséri, aki olyan apróságokon dolgozott korábban, mint az Interstellar és a Dunkirk.

Nagyon ambivalens érzésekkel távoztam erről a filmről. Külcsínre szinte tökéletes, de érzelmileg egyáltalán nem tudott berántani. Nézőpontja rendkívül intim, a látvány viszont monumentális. Karakterei teljesen jellegtelenek, de a cselekményben megfelelően betöltik a funkciójukat. És itt van mindennek a közepén Brad Pitt, akinek a tekintete sokat mesél, de jobb lett volna, ha van lehetősége többet színészkedni – hisz épp most láttuk a Volt egyszer egy Hollywoodban, hogy tud ő még, ha akar. Meglehetősen nehéz így ajánlani az Ad Astrát. A sci-fi műfaj kedvelői és a látványfilmek szerelmesei valószínűleg örömüket fogják lelni benne, de aki ennél nagyobb mélységeket vár tőle, az csalódni fog. Egy biztos: akinek felkeltette az érdeklődését, annak kutya kötelessége ezt moziban látni, az a fajta alkotás ez, ami szabályosan ordít a nagyvászonért.

6.5/10

Az Ad Astra - Út a csillagokba teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (mafab) oldalán