Nem túlzás azt állítani, 2019 egyik legnagyobb mozgóképes eseménye Quentin Tarantino, a szeretett/gyűlölt mester új filmje. Mi több, a marketing és a film előtti hájp megtette, amit meg lehetett tenni: nem csupán az új filmje, hanem a kilencedik filmje, gyakorlatilag az utolsó előtti, ezen kívül talán egy lesz még valamikor 2023-24 táján (kivéve akkor, ha Star Treket rendez, mert azt persze nem illendő beleszámolni az eredeti filmek sorába). Komoly neveket is felvonultat a film, de nem csupán neveket, hanem elképesztő sztárokat, mint Margot Robbie, Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Al Pacino, Kurt Russel, és még ki tudja mások. Sőt, attól is hiperventillált a sajtó, hogy a lehető legkisebb szerepekben kik fognak feltűnni, és ami az egészet megkoronázza: Tarantino a könyvét most Hollywoodnál nyitja ki, egész pontosan Hollywood hőskoránál, 1969-ben.
Nem is könnyű spoilermentesen arról írni, hogy pontosan mi is zajlik a filmben. A cselekmény részben két (anti)hősünket, Rick Dalton (DiCaprio) alkoholista, hiú színészt és örökös kaszkadőrét, a múltja miatt mások által okkal került Cliff Booth-t (Pitt) követi, akik a körülöttük megváltozott Hollywoodban próbálnak valahogy érvényesülni, de inkább már csak túlélni. Részben pedig Sharon Tate-et követjük (Robbie), Roman Polanski (Rafal Zawierucha) gyönyörű és tehetséges feleségét, aki éli világát, nem mellesleg a házaspár teljesen véletlenül Rick Dalton szomszédságában lakik...
Mint ahogy az összes filmje idáig, de főleg a Becstelen Brigantyk vagy a Django elszabadul, ez is megosztó lesz. De az említettekhez képest nem a történelemhamisításnak bélyegzett Hitler-halál, vagy a fekete lobbinak bélyegzett fegyveres polgárjog-érvényesítés fogja kicsapni a biztosítékot, hanem az, hogy kevésnek és öncélúnak fogják érezni az egészet: minek kell Brad Pittnek három tényleg nagyon cool számra autókáznia percekig? Mi volt a cél DiCaprio egy forgatási napjának komplett bemutatásával? Ha ez az egész csak felvezetés, akkor miért kell olyan hosszan csinálni, hogy a végső film 2 óra 39 perc legyen?
De őszintén szólva, akármennyire érződik a film közepén a tényleges hossza, nem tudott annyira érdekelni – pontosan úgy, mint pl a Django elszabadul esetében. A ’60-as évek végi Hollywood esszenciájának tarantinós verzióját kapjuk, ami egyszerűen dögös: fantasztikus zenék, cool autók, a Sunset Boulevard, westernszínészek szakmázása, drogok, a Manson „család” – és nem utolsósorban a mozi végtelen tisztelete és szerete Tarantino részéről, ami eddigi legszemélyesebb, talán a legaprólékosabb filmjévé teszi a Volt egyszer egy... Hollywood-ot. Még arra is jutott egy rövidke montázs, ahogy a mozik neonfeliratait bekapcsolják napszálltakor.
A sztárcameókra viszont nem érdemes várakozást építeni. Pár hetente robbant a hírbomba, hogy ki mindenki fog játszani a filmben, mint Al Pacino, Kurt Russel, Bruce Dern, Dakota Fanning, Timothy Olyphant, Michael Madsen, Zoe Bell, Luke Perry, Clifton Collins Jr., Emile Hirsch, Damian Lewis, Mike Moh, Lena Dunham, Omar Doom – és messze nem teljes a lista. A legjobb mellékszerepeket azonban talán Julia Butters és Margaret Qualley kapták a Mike Moh alakította Bruce Lee mellett, habár a fent említetteket is öröm volt látni, vagy viszontlátni. Továbbá ki ne feledjem a remek DiCapriót, és a nála is sokkal jobb Pittet – Cliff Booth még Aldo Raine-nél is keményebb és menőbb figura, Margot Robbie-ba pedig nehéz lenne nem beleszeretni megint.
Eddig minden eleme ismerős a képletnek, és a vége is az lesz. A film utolsó negyede hűen követi a mester eddigi munkáit, amit egy interjúban is elmondott: a payoff előtt szép lassan növeli a feszültséget, majd irtózatos erővel hagyja azt kirobbanni – meg merem kockáztatni, hogy eddigi karrierje során itt láthatjuk a legbrutálisabb jelenetsort –, utána az elmaradhatatlan röhögés...
... És végül valami újszerű: egy meglepően érzelmes zárás. Olyan, amilyen lennie kellett. Volna.
9/10
A Volt egyszer egy... Hollywood teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán
