Látványos CGI-orgiát akárki tud rendezni a második világháborúról, de ahhoz, hogy igazi szívet-lelket rengető filmélményt kapjunk, egy Nolan kell. Emberünk letett már annyit az asztalra a filmiparban, hogy ha akarna, nyugodtan belekényelmesedhetne a középszerbe, és biztosra mehetne, de ő vette magának a bátorságot, és egy teljesen új műfajban próbálta ki magát, amelyben természetesen ismét hozta a tőle elvárható szintet, emlékezetes alkotást kaptunk tőle. Nem újította meg a műfajt, de egyrészt méltó emléket állított egy viszonylag kevésbé ismert háborús történetnek és a hősöknek, akik részt vettek benne, legyenek katonák vagy civilek, másrészt pedig bebizonyította, hogy nem kell vérben áztatni a filmvásznat ahhoz, hogy elérje a megfelelő drámai hatást, elég lesz ahhoz egy jó forgatókönyv, olyan koncepció, amelyben a néző úgy érezheti, hogy ott ül a pilótafülkében, vagy abban a hajóban, amelyet éppen torpedótalálat ér, a kevesebb szöveg néha több, és hagyni kell játszani a kiváló színészeket. Nem született új klasszikus a műfajban, de Nolan alkotása simán belefér a topligába, akkor is tudott újat mondani nekünk a második világháborúról, amikor úgy gondoltuk, mindent láttunk már. Mert a háború nem emelkedkedett dolog az egyszerű katona számára, hanem mészárszék, nem a dicsőség a fontos, hanem a túlélés. Mi pedig Nolan-nek köszönhetően átélhettük, milyen volt ott állni a mólónál, tudva, hogy mögötted ott a teljes német hadsereg, fölötted a Luftwaffe, előtted a végtelen tenger, amelyen nem jönnek a hajók, amelyek hazavisznek téged a biztonságba. Inenntől kezdve préda vagy az ellenség számára, aki elől nem tudsz menekülni sehová, minden perc ajándék, amit túlélsz. A tiszteknek még ennél is rosszabb, mert tudják, hogy hadstratgiai okokból az égvilágon semmit sem tehetnek a embereikért. És amikor már minden remény elveszett, az angol hadvezetés mégis megtalálja a módját, hogy kimenekítsen 330 000 embert ebből a kétségbeejtő helyzetből. Hősök voltak mind, azok is, akik akkoriban egyáltalán nem ezt gondolták magukról. A Dunkirk tökéletesen visszaadja, hogyan élték meg ezeket a válságos napokat az emberek, nem rágja a szánkba a mondanivalót, csak apró forgácsokra zúzza a lelkünket, ahogyan azt kell. Minden perce fáj ennek a filmnek, mégsem lehet szabadulni tőle, annyira magával tud ragadni.

Dunkerque, 1940. Az angol és francia haderőt a tengerpartra szorították a németek, folyamatosan megtorpedózzák vagy repülőgépről lebombázzák a katonák kimenekítésére induló hajókat, miközben kedvük szerint tizedelik a teljesen védtelen embereket. Az angol hadvezetés úgy dönt, kisebb hajók segítségével szervezi meg a mentőakciót, amely végülis sikeres volt, de addig még nagyon sokan meghaltak...

A háborúnak nincs romantikája, csak véres valósága, amelyet ebben a filmben mi is megtapasztalhattunk testközelből. Nagyon jó koncepció volt, hogy három szemszögből, a földről (tengerpartról), a vízről és a levegőből is figyelemmel kísérhettük a történéseket, ahogyan az is, hogy nem volt igazi főszereplője ennek a filmnek, ahogyan az ellenség sem kapott arcot, nem volt szükség rá, az embereknek saját magukkal kellett harcolniuk, és túlélni, bármi áron. Csodálatos képekkel örvendeztettek meg bennüket az alkotók (úgy láthattuk a tengert, ahogyan a pilóták, ez nálam mindent vitt), Hoyte Van Hoytema kamerája a képünkbe tolta a háború igazi arcát. Hans Zimmer zenéje mint mindig, most is tökéletesen festette alá a történetet, amelynek a forgatókönyvét Nolan írta. Nem csak a szemet akarta jóllakatni a rendező, a néző szívét vette célba és telibe is találta, látványos, de nem hatásvadász jelenetek garmadáját zúdította ránk, nem kellettek szavak, elég volt a színészek arcán látni a halálos rettegést, a kis személyes drámákat, amelyek nem számítottak a háború egésze szempontjából.

Nincsenek igazi sztárok a filmben (Tom Hardy kivételével), "csak" kiváló színészek, akik minden felesleges túlzás nélkül játsszák el a szerepüket, amelyek közül egyedül csak a Kenneth Branagh által életre keltett Bolton paracsnok klisés kicsit, de ő szerencsére van akkora művész, hogy hiteles legyen ez a karakter is. Mark Rylance alakítása kiemelkedik a többiek közül, de Cillian Murphy, Jack Lowden, Fionn Whitehead, Barry Keoghan, Tom Glynn-Carney szintén odatette magát, Tom Hardy pedig szokása szerint úgy jó, ahogy van.

Egyetlen helyen tolta túl Nolan ezt a filmet, a vége túlságosan pátoszos lett, a kevesebb több lett volna a lezáráshoz, de legalább felidézhettük Churchill hatásos beszédét. A Dinamó hadművelet végre elfoglalhatta méltó helyét történelmi emlékezetünkben, hiszen a végeredményt eddig is tudtuk, de a sok emlékezetes csata mellett valahogy elsikkadtunk afelett, mekkora bravúr volt a 330 000 ember áthajózása az adott körülmények között Angliába. Most viszont minden apró mozzanatot átélhettünk, együtt lélegeztünk a katonákkal, illetve azokkal a civilekkel, akik saját életüket kockáztatva indultak el honfitársaikért (és persze a franciákért) a biztonságból a háború kellős középbe. Kőkemény drámát kapunk, a szemünk előtt elevenedik meg a történelem, amely attól lesz élő, hogy emberi sorsokat kísérhetünk figyelemmel. Az események pergőek, nincs üresjárat, mégis van elegendő idő arra, hogy minden porcikánkat átjárja a zsigeri félelem, miközben figyelemmel kísérjük a szereplők sorsát ezekben a nehéz órákban.

Minden tragikuma ellenére felemelő érzés végignézni ezt a filmet, mert egy nem is olyan távoli időszakra emlékeztet, amikor lángokban állt Európa, messze volt még a győzelem, mégis végrehajtották a lehetetlennek látszó küldetést az angolok, és ezzel reményt tudtak adni a háború folytatásához. Ne azzal foglalkozzunk most, hogy mit nyertek a szövetségesek stratégiai szempontból a Dinamó hadművelettel, ennél sokkal fontosabb, hogy méltó emléket állított az abban résztvevőknek Christopher Nolan, mi pedig gazdagabbak lehettünk egy remek háborús filmmel. Irány a mozi, ezt látni kell!

9/10

A Dunkirk teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.