Egyszer minden bálvány ledől. A sci-fi űropera veterán Dan Simmonstól eddig szinte csak kiváló regényeket olvashattam, ám ezúttal bizony kicsit csalódnom kellett az íróban. A 2015-ös keltezésű Ílion hatalmas kedvencem volt, viszont a magyarul tavaly megjelent folytatás már sokkal kevésbé nyerte el a tetszésemet.

Az első rész mindhárom síkon, amelyen játszódott, remek ötleteket és szerethető szereplőket vonultatott fel. Ott voltak a szuperképességek felett rendelkező, felfuvalkodott marsi istenek, akik valami titokzatos okból kifolyólag újrajátszották a trójai háborút, és persze ármánykodásaik áldozata, a hatalmasságok között csetlő-botló megfigyelő, Thomas Hockenberry professzor emlékezetes alakja. Aztán ott volt a két imádnivaló robotszerűség, Mahnmut és Orphu, akik igyekeztek megfejteni a Mars különös anomáliáit, mellékesen pedig, hobbiból Shakespeare és Proust munkásságát tanulmányozták. Végül pedig ott volt a jövőbeli Föld, melynek emberi lakói egyfajta rezervátumszerű állapotban leledztek, lekorlátozott szaporodással és tudással. Hihetetlen mixtúra volt, de nagyszerűen működött, és számtalan izgalmat kínált...

Mi mehetett félre egy ilyen kiváló kezdés után? Simmons stílusával, íráskészségével továbbra sincs gond. A szereplők még mindig jórészt ugyanazok, akik korábban voltak, és ugyanúgy kedvelhetőek, mint azelőtt. Izgalmakban, fordulatokban, akcióban és vérontásban megint nincs hiány. Az irodalmi utalások, referenciák megint csak ülnek, és újabb értelmezési rétegekkel árnyalják a művet.

Ahogy forgattam magamban a regény kapcsán érzett rossz érzéseimet, arra jutottam, hogy az Olümposz úgy járt, mint anno a Lost sorozat. A számtalan kiváló karakter, a sok belengetett rejtély, és a remekül felépített első felvonás után a folytatás egyrészt nem aknázta ki a szereplőkben rejlő potenciált, másrészt a rejtélyeknek csak egy része került megválaszolásra (és az is csak hányaveti módon), harmadrészt pedig egyáltalán nem olyan irányba fordult a történet, amit az egyszeri befogadó várt volna. Prózai egyszerűséggel úgy is fogalmazhatnék, hogy én "nem ilyen lovat akartam".

Az Olümposz a magyar kiadásban hiába terpeszkedik két kötetben, mégsem arról szól, amiről - szerintem - szólnia kellene. A "mégis mi ez az egész?" kérdésére pusztán egy nyúlfarknyi választ kapunk, a kedvenc szereplőink túl keveset vannak jelen és túl keveset tesznek hozzá a történethez, helyettük pl. Akhilleusznak teljesen felesleges volt egy külön szálat kanyarítani. A regény képletesen szólva csúcsra hág, de nem tudja elérni azt, bátortalanul visszafordul, alternatív utakra tér, ezzel együtt pedig csalódást kelt... és talán még a humora sem olyan friss már, mint előzőleg volt.

– A függőségük rabjai mind egy szálig – dühöng Zeusz egy fokkal elviselhetőbb hangerőn. – Bár elküldtem volna őket öt évvel ezelőtt az Anonim Trója-függők gyűlésére!

Míg az előző kötetben mindhárom fő szál izgalmas és koherens tudott maradni valamennyire a számtalan ötletsziporka közepette, addig ezúttal bizony már felfedezhetőek a fáradtság nyomai az egyre jobban összekuszálódó történetszálakon. Simmons zsenialitása még mindig meg-megcsillan néha (gondolok itt Zeusz időleges "semlegesítésére" vagy Harman felébredő képességeire), de számtalan olyan pont van, ahol már én sem tudtam felfüggeszteni a józan ész diktálta kétkedésemet (a vojnixok szorongatta emberek szálára gondolok, ahol azért már szemforgató mértékben történtek különös "utolsó pillanatban" események), és sok esetben öncélúnak hatottak az újabb és újabb fordulatok (pl. a fiatalabb Odüsszeusz szerepeltetése), nem volt mélysége a történéseknek.

Persze nem baj, ha néha Simmons is hibázik, és - eposzi küzdelemben, de - elbukik. Ilyenkor tudjuk meg mi, egyszerű halandók, akik csak alulról csodáljuk az efféle írózseniket, hogy bizony ők is emberek, és nem minden szavuk arany, amit papírra vetnek.

6,5/10

A könyvet az Agave Könyvkiadó jóvoltából olvashattam el.