Véleményem szerint Dan Simmons olyan a sci-fi irodalomban, mint Robert Rich az ambient zenében: már-már emberfeletti érzékkel és alapossággal variálja állandó témáit megkerülhetetlen klasszikusokká, ezáltal ha egyszer rákapsz a művészetére (mert amit művel, az már művészet), nem egykönnyen tudsz szabadulni tőle. Igazából nincsenek forradalmi újítások az alkotásaiban, általában ugyanazt a receptet követi, de amit csinál, azt annyira magas szinten, olyan frissességgel, mélységben és olyan maximalizmussal űzi, hogy képtelenség beleunni.

(Aki nem tudja, hogy ki az a Robert Rich, és hogy mi fán terem az ambient, annak a bevezetővel nem sokat segítettem, de annyi bizonyosan lejött mindenkinek a soraimból, hogy nagy rajongója vagyok mindkét úriembernek, és hogy egy elég elfogult hangvételű kritika következik.)

Jelen recenzió apropója Dan Simmons magyar nyelven tavaly megjelent Ílion című könyve, amely Homérosz Íliászához - és Simmons méltán körülrajongott korábbi könyveihez, a Hyperionhoz, Hyperion bukásához, Endymionhoz és Endymion felemelkedéséhez - méltó módon grandiózus alkotás lett. Az egyszerű, de mutatós borítóval megáldott, és profi fordítással elkészült (tehát a szokásos Agave könyvkiadós minőséget tükröző) kötet első körben elrettentő lehet a maga 668 oldalas hosszúságával, de mindenkit megnyugtathatok, hogy nagyon pörögnek ám ezek az oldalak, ha az ember egyszer nekiveselkedik az olvasásnak. Simmons mindig is iszonyúan jól írt, nála soha nem válnak unalmassá a világleírások, mindig pörgősek az akciók, és a szereplői sem azok a tipikus, egyszerű, klisés figurák... szerencsére most sincs ez másként.

A könyv története három szálon fut, amelyek csak a finálé felé fonódnak össze, és akkor sem teljes egészében. Az első Thomas Hockenberry szála, az újjáélesztett 21. századi professzoré, aki csendes megfigyelőként tanulmányozza a Marson, ahogy az ármánykodó istenek és istennők az embereket sakkbábuként mozgatva újrajátsszák a trójai háborút. A második szál néhány moravecről (félig robotikus, félig szerves lények) szól, akik veszélyes küldetésre indulnak a Jupitertől a Marshoz, hogy felderítsék, mi okozza az ottani rejtélyes sugárzást, amely akár világméretű katasztrófához is vezethet. A harmadik szál a Földön játszódik, ahol az igencsak megcsappant létszámú és hiányos műveltségű emberiség egyfajta boldog tudatlanságban létezik: minden munkát furcsa, robotszerű segítők (szervitorok) végeznek, a védelemről titokzatos őrzők (vojnixok) gondoskodnak, és az utazás az egész földet behálózó teleportáló kapukkal (faxkapukkal) történik. Néhány ember a fejébe veszi, hogy utánajár, hogyan is alakult így az emberiség története, és ehhez első lépésben meg kell találniuk egy aggastyán korú nőt, akit csak a "bolygó zsidóként" emlegetnek a történetek.

Így visszaolvasva a szinopszist, bizony egy iszonyú sűrű és kusza katyvasznak tűnhet a regény, főleg ha mindehhez még hozzávesszük a Simmonsnál már megszokottnak számító (lsd. a Hyperion-könyvek esetét John Keatsszel), minden eddiginél hangsúlyosabb szépirodalmi hivatkozásokat, amelyek keresztbe-kasul, minden szinten behálózzák az egész regényt. Csak néhány példa a kötetben felbukkanó irodalmi referenciákra (a teljes felleltározásuk közel lehetetlennek tűnik): a trójai háború "forgatókönyvét" Homérosz Íliásza jelenti; a hanyatló földi életstílus Vladimir Nabokov Adáját idézi - és minő véletlen, az egyik szereplőt itt is pont Adának hívják; a rejtélyek mögött álló titokzatos entitások kiléte kapcsán William Shakespeare műveiben kell kutakodni; szerencsére két moravec szereplő hobbija pont a híres angol drámaíró, valamint Marcel Proust munkásságnak tanulmányozása...

 - Az igazat megvallva két dologhoz értek: elvezetek egy tengeralattjárót (...), és behatóan ismerem Shakespeare szonettjeit - mondja Mahnmut. Szünetet tart. - Orphu az imént megjegyezte, hogy a szonetteket inkább ne vegyem fel a szakmai önéletrajzomba.

Simmons zsenialitását tükrözi, hogy a lapokat olvasva egyáltalán nem volt zavaró ez a hihetetlen mixtúra, a történetben teljesen jól megférnek egymás mellett a trójai istenek, a kis zöld emberkék (KZE-k), a dinoszauruszok, és még sok egyéb különleges összetevő. Nagyon intenzív és őrülten szórakoztató élmény a könyv, és a végére még logika is lesz benne - bár mivel ez egy duológia első kötete, a lezáráskor nem kapunk teljes megfejtést, az író jócskán hagyott rejtélyeket a folytatásra, az Olympusra is. 

Az író három fő eszközzel éri el, hogy ambíciózus műve ne forgácsolódjon szét darabjaira: nagy hangsúlyt fektet a kalandokkal teli és kifejezetten pörgős történetre, a főszereplők jellemének kimunkálására, és végezetül a  szarkasztikus humorra - amely 90 %-ban pont a főbb karakterek személyiségéből fakad.

Simmons igazából most sem hardcore sci-fit, hanem a Hyperionhoz hasonló, szárnyaló fantáziavilágú űroperát írt, amelyben jókora adagokban találkozhatunk elgondolkodtató sci-fi fejtegetésekkel (pl. a faxkapuk különleges működési elve, a születésszabályozás speciális megoldása a jövőbeni Földön, stb.), kalandos fantasy megoldásokkal (félisteni erejű hősök, gyilokmadarak vadászata) és horrorral (férgekkel való gyógyítás, Caliban) is. A szerző nem sokat teketóriázik, a történet hamar felpörög, és a kötet végére egyenesen nyaktörő tempóra vált, a fináléban pedig már minden egyes fejezet cliffhangerrel ér véget, az olvasó tehát csak kapkodja a fejét az izgalmak között.

Izgulni pedig lehet kiért, hiszen a főhősök - és itt most nem a regény Akhilleusz-féle, eposzi jelzőkkel letudható "kirakathőseiről" beszélek - most is könnyen megkedvelhető, abszolút nem idealizált figurák lettek. A Marson vizsgálódó Thomas Hockenberry vézna karú, pocakos professzor létére egy hiheteten fickó, aki a cinikus szövegeivel jóféle epés humort csempész a trójai síkon folyó embertelenül brutális küzdelembe, és nem mellesleg komoly jellemfejlődésen is keresztülmegy a történet végére.

Cseppet sem bánnám, ha ebben a szent minutumban feltűnne egy B-52-es az égen, és atomot dobna a görögökre meg a trójaiakra. A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.

                                                     - Thomas Hockenberry

Hockenberry mellett a földi emberek némileg szürkének tűnnek, kivéve a folyton nyavalygó, korlátolt gondolkodású, szoknyavadász Daeman figuráját, aki a kalandos események hatására még a professzornál is komolyabb belső utat jár be. Bár sokan mondják, hogy Daeman karaktere idegesítő, én nagyon is tudtam szimpatizálni vele, és rengeteget mulattam a töketlenségein.

Savi lefékezett, felkapcsolta a felső és elülső fényszórókat, és levette az éjjellátóját.

- Mi a baj? - Ezek szerint nem kerülte el a figyelmét a Daeman arcán kiütköző szorongás.

- Éhen halok - közölte a férfi.

- Maradt még két energiaszelet a hátizsákomban...

- Szomjan pusztulok - tromfolt rá Daeman.

-Van egy palack vizem. De ha gondolod, résnyire felhúzhatjuk a burkolatot és gyűjthetünk egy kis friss, hűvös esővizet...

- Szarnom kell - vágott közbe Daeman. - De nagyon.

- Az más - sóhajtott Savi.

A szereplők közül utoljára hagytam a két legszerethetőbb karaktert, Mahnmutot és Orphut, a két félrobot moravecet. Bár nem emberek, mégis talán ők a legemberibb figurák a kötetben. A barátságuk, műveltségük, és humoruk valódi humanistává teszi őket, filozófiai és irodalmi eszmefuttatásaik pedig nagyban hozzájárulnak az olvasó látókörének kiszélesítéséhez.

Bár lehet sima űrkalandként is olvasni a kötetet, és így is tökéletesen élvezhető, bizony ebben a műben sokkal, de sokkal több van ennél. Olyan filozófai kérdéseket boncolgat - részben a megidézett irodalmi művek segítségével, részben saját gondolatok felhasználásval -, melyek már évszázadok óta foglalkoztatják az emberiséget. Már így is túlszaladtam egy sima blogbejegyzés mennyiségi kereteit, ezért ezeket nem fogom kivesézni, csak egyetlen példát emelek ki a kötetben megfogalmazott elgondolkodtató fejtegetések közül:

Mert Proust tudta – és a szereplői is megértették –, hogy sem a szerelem, sem nemesebb rokona, a barátság nem vészelheti át az irigység, az unalom, a megszokás és az önzés destruktív sebeit.

                                                          - az iói Orphu

Aki kicsit is ismeri Simmons korábbi űroperáit, az fog néhány ismerős elemmel találkozni a regényben, főként a Föld jövőjét bemutató szálon. Az írónál például visszatérő motívum a távolságok legyőzésének speciális - első pillantásra tökéletesnek tűnő, de második blikkre már egészen aggasztó mechanizmusú - módja, mint ahogy az sem új keletű, hogy világirodalmi klasszikusok szelleme hatja át a művét. Mégis, Simmons van akkora zseni, hogy nem ismétli meg önmagát, inkább új területeket fedez fel a megszokott eszközei segítségével, illetve sok esetben a bevett panelei kifordításával.

Különféle internetes oldalakon, blogokon olvasgatva azt láttam, hogy a recenzorok felrótták az Ílionnak, hogy túlságosan sok munkát kíván meg az olvasójától, túlságosan épít annak irodalmi és tudományos előismereteire. Én magam ezt nem érzékeltem igazi gondként. Vicces, de én csak a kötet elolvasása után jöttem rá, hogy van a regény legvégén egy kis magyarázat a főbb szereplőkről... jómagam enélkül is egész jól elboldogultam. Az valóban igaz, hogy a mű szinte minden egyes sorának van mögöttes tartalma, elsőre talán nem egyértelmű kontextusa is, és hogy sok esetben nem érthető meg elsőre, egyes szereplők mit és miért mondanak (pl. Caliban esetében), de ez engem nem zavart. A későbbiek során általában helyre kerültek a dolgok, de ha mégsem, akkor sem estem kétségbe, hiszen ott van (lesz) a folytatás, és ha nagyon akarok, utána is tudok nézni a rejtélyeknek az irodalmi referenciákban. Szerintem egyáltalán nem baj, ha egy kötet nem elsőre kiismerhető, sőt!

Rengeteg mindenről nem szóltam még az Ílion kapcsán, de szerintem ennyiből tökéletesen leszűrhető a regényről alkotott - bizonyára teljesen elfogult - álláspontom. Dan Simmons ezúttal (is) egy minden tekintetben zseniális és eposzi remekművet alkotott, amely nem csupán izgalmas, kalandos, és ötletes lett, de hihetetlenül tartalmas és rétegzett is.

10/10

Ui.: Egyetlen bajom van a kötettel: egyszerűen képtelen leszek kivárni, hogy megjelenjen a folytatása magyarul!