A 22-es csapdája / Catch-22 (1970)
2019. május 07. írta: FilmBaráth

A 22-es csapdája / Catch-22 (1970)

Izgalmas kérdéseket vet fel a film, amelyekre sajnos nem ad igazi választ

a_22-es_csapdaja.jpg

A 22-es csapdája az a helyzet, amelyből nem lehet jól kijönni. A kifejezés közszájon forog, Joseph Heller könyvének címéből ered, amelyből film is készült. Eddig mindkettő kimaradt az életemből, azonban most végre sikerült pótolnom a filmet, és eléggé csalódott vagyok. Valószínűleg az lehet a probléma, hogy nagy kedvencem az ugyanabban az évben készült, és hasonló történetet elmondó M.A.S.H., és ez az alkotás sajnos közel sem nyújtott ekkora élményt. Talán azért, mert nem igazán sikerült eltalálni az egyensúlyt a dráma és a vígjáték között, a vicces jelenetek szinte átmenet nélkül csapnak át kőkemény tragédiába, a háború borzalmai és az emberi gyarlóság olyan erővel szakad rá a főszereplőre és a nézőre, hogy nincs kedve nevetni. Ez az abszurd alkotás túl fura ahhoz, hogy katartikus élményt nyújtson, miközben bővelkedik emlékezetes jelenetekben, amelyek között poénos és drámai is akad szép számmal. Mike Nichols kiváló rendező, de ezt a filmet valahogy mégsem sikerült egyben tartania, nem mondom, hogy szétesik a történet, de hogy nincs egységes íve, az biztos. Inkább néhány jelenet vágja földhöz a nézőt, mint az alkotás egésze, nem rossz darab ez, de az a bizonyos plusz hiányzik belőle. Együtt tudunk érezni a főszereplővel, hiszen ki akarná folyamatosan az életét kockáztatni egy olyan háborúért, amelyben már nem hisz, tétlenül nézni, hogy egyesek meggazdagodnak a mások élete árán, a parancsnok egy elvtelen ember, a barátait pedig így vagy úgy de elveszti, így egyedül kell szembenéznie a problémáival, eljut a teljes kiégésig, amelyből nem lát kiutat. Az erkölcsi kérdés az, hogy meg kell-e kötnie a saját kis piszkos alkuját, hogy megszabaduljon kilátástalan helyzetéből vagy dönthet-e szabadon a sorsáról? Izgalmas kérdések ezek, amelyekre sajnos nem ad igazi választ ez a film, amelytől én egy kicsit többet vártam.

Yossarian kapitány (Alan Arkin) búcsút vesz a feljebbvalóitól, és hazaindul, amikor leszúrják. A film további részében megismerhetjük az előzményeket, amelyekből kiderül, hogy emberünk erősen besokallt, mert az ezredesük túl sok bevetésre küldi őket és esze ágában sincs hazaengedni azt, akinek erre már lenne lehetősége a bevetések száma alapján. Egy idő után mindenki rájön arra, hogy ebből a csapdából nincs kiút, és a saját módján próbálja túlélni ezt a helyzetet...

A  második világháború idején vagyunk, a katonák körében arat a halál, soha nem tudják, hogy túlélik-e a következő bevetést, ezért próbálják viccesre venni a figurát, mivel valahol mélyen tudják, hogy ha komolyan belegondolnak abba, milyen szalmaszálon függ az életük, biztosan belebolondulnak. Yossarian is ezt az utat próbálja járni egy ideig, azonban az idegei egy idő után felmondják a szolgálatot és mindent megtesz, hogy kicsikarja feljebbvalóitól a hazaküldést. Nem válogat az eszközökben, még egy bombázást is megtagad, és attól sem riad vissza, hogy egy szál semmiben vegyen át egy kitüntetést (amit rendkívül abszurd módon a parancsmegtagadás miatt kap), de még ezt is megússza, mert a feletteseinek nagyon nem érdeke, hogy kiderüljenek a piszkos kis dolgaik. A kezdeti vicces felütés egyre jobban elkomorul, a történet vége már kőkemény dráma, ami mégsem tudja annyira szíven ütni a nézőt, mint kellene. Kicsit túl bonyolult lett a film, sokat ugrálunk időben és műfajban, egy idő után óhatatlanul elveszíti a néző a fonalat és elvész az erő a fajsúlyos mondatokból. Az összhatás így közel sem egységes, nem mesterműről van szó, hanem egy elgondolkodtató filmről, amelynek vannak gyomorszájon vágós pillanatai, ennél több volt ebben a történetben.

Elsősorban a színészek miatt érdemes megnézni a filmet, Alan Arkin tökéletes választás volt a főszerepre, nagyon jól meg tudja mutatni a karakter vívódásait. Martin Balsam remek a gerinctelen ezredes szerepében, akinek senki és semmi nem számít saját magán kívül, Anthony Perkins szintén felejthetetlen teljesen elveszett lelkészként, Martin Sheen is feltűnik a színen egy epizódszerepben, akárcsak Art Garfunkel, aki popsztár létére színészként is megállta a helyét. Azonban a show-t mégis Orson Welles viszi el, aki csak pár percre jelenik meg  a színen, de olyan karizmával, hogy senki másra nem lehet figyelni, ha ő is ott van.

a_22-es_csapdaja2.jpg

A háború megöli a lelket, ez a legnagyobb tanulsága ennek a történetnek, azonban arra is rávilágít, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amelyből tényleg nem lehet jól kijönni, ilyenkor eldöntheted, hogy mi a fontosabb a számodra, a saját lelked vagy a hosszú távú előnyökkel kecsegető megoldás, amelynek érdekében fausti alkut kell kötnöd, elsősorban saját magaddal. A mindennapok során azonban nem szembesül az ember ilyen keményen a döntéshelyzettel, mint háború idején, amikor szó szerint élet vagy halál a tét, ráadásul olyan hatalmas sokkokat is át kell élni, mint a barátok elvesztése, és szembe kell nézni azzal is, hogy mennyire elaljasul a világ, amelyben meg kell próbálni túlélni. Komoly erkölcsi problémák ezek, azonban mégis a vígjátéki jelenetek a maradandóbbak ebből a filmből, nem a drámaiak, pedig azokból sincs hiány.

Összességben nem mondanám kihagyott ziccernek a filmet, de nem is hagy igazán maradandó emléket a néző lelkében. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, már csak azért is, hogy megtudjuk, honnan ered az a bizonyos 22-es csapdája kifejezés, de ne várjunk csodát, ebből az alkotásból sajnos hiányzik az igazán nagy formátum. Lehet, hogy inkább a könyvet kellett volna inkább elolvasni, kíváncsian várom a véleményét annak kommentben, akinek volt szerencséje Joseph Heller alkotásához. Engem sajnos nem nyűgözött le ez a film, de nem bánom, hogy megnéztem, van benne néhány olyan jelenet, amelyet magammal viszek belőle, remélem, a nemsokára érkező sorozat jobban megérint majd.

6/10

A 22-es csapdája teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5314808478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szomorú vasárnap terrorszervezet 2019.05.07. 19:14:49

Talán a könyvvel kellett volna kezdeni.

erikgross (törölt) 2019.05.14. 16:23:04

Lehet, hogy inkább a könyvet kellett volna inkább elolvasni, kíváncsian várom a véleményét annak kommentben, akinek volt szerencséje Joseph Heller alkotásához. "

mint a film. a 22-es csapdája mint koncepció brilliáns, vannak benne nagyon jó, szórakoztató részek, de valóban elég széteső, óriási nagy tanulsága a kritikában is említetteken túl nincs ill. heller azért nem egy óriási író, tud írni, persze, de nem a szépirodalom csúcsa. jó mű, középiskolásoknak is simán fogyaszható, de nagyobb a kultusz körülötte, mint amennyit mai szemmel ér
részben ez inspirálta a posztmodern thomas pynchont a súlyszivárvány megírására

rgs 2019.05.14. 20:48:37

A könyvvel kellett volna kezdeni.

rgs 2019.05.14. 20:53:28

@rgs: "nagyobb a kultusz körülötte, mint amennyit mai szemmel ér" - biztosan így van. Térjünk vissza erre 50-100 év múlva.
süti beállítások módosítása