Számos fantasy világ megismerését követően az ember felteheti magának a kérdést, hogy mi az, ami igazán élővé, vagy éppen szerethetővé tesz egy elképzelt fantáziavilágot. Talán azok a kisebb-nagyobb eltérések, amelyeket megismer az olvasó a történések során? Vagy pont ellenkezőleg, a hasonlóságok azok, amelyeket felismerve az olvasó képes azonosulni a hősökkel és a világgal? Esetleg a kidolgozott történelem megismerése? Hiszen nem egy olyan fantasy kötet létezik, melynek világát benépesítő népek és nemzetek történelme egy – vagy akár több – különálló könyvet is magában foglalhat. Ha már a történelem szóba került, akkor említsük meg a kitalált világok nyelvi mélységeit is. Hiszen mi az, amely hitelesebbé, ha tetszik igazibbá ­ tehet egy fantasy világot, mint a nyelvek. Gondolok itt olyan fantázia nyelvekre, mint Tolkien tünde nyelve, a sindarin, vagy éppen a Trónok Harcának dothraki vagy épp valyr nyelvei. Úgy gondolom, minden feltett kérdés maga lehet a válasz is ebben a témában. Egy kicsit mindegyik téma kellemes elegye szükséges ahhoz, hogy szerethető és valóban életszagú világot kapjunk. De azért hadd járjam egy kicsit körül ezt a témát a saját önálló elméletem szemszögéből is. Talán hivatásomból adódik – melyet olvasás vagy éppen filmnézés közben sem vagyok képes levetkőzni –, hogy minden történetben megtalálom az utat az adott világ kisebbségéhez. Saját következtetésem szerint akkor igazán jó egy fantasy világ, ha a nagy társadalmi közegben, vagy azon kívül található az események sűrűjében egy elhanyagolt, meg nem értett, perifériára szorult kisebbség, akikkel az olvasó képes, akar és tud azonosulni. Például A Gyűrűk Ura hobbitjai vagy a dúnadánok nemzettsége. Esetleg a M.A.G.U.S világának Dartonita paplovagjai. Érdekes módon pont ezeknek a kis közösségeknek a megléte teszi működővé a fantáziavilág egészét. Ezek teszik igazán életszagúvá egy varázsvilág társadalmát. Ezt az elméletemet erősítik a Dragonero negyedik kötetének eseményei is.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész – Agyar és Acél – abbamaradt. Régi barátunk Gmor, az ork egy sor kellemetlen történés mellékhatásaként egy illegális viadal kellős közepén találja magát két vérszomjas kobolddal. Közben kicsit távolabb a birodalmi fürkész, Ian újdonsült segítő társával, egy frissen végzett orvossal, Eryanaval az ork nyomában vannak. A történések végeredményét követően Ian és Gmor nem feledkeznek meg eredeti küldetésükről, a birodalom legnyugatibb pontján magasodó Suprelúrender fennsíkján álló Merovia városának megsegítéséről. A kereskedő karavánokat veszélyeztető rablóbandák elfogása volt a küldetés eredeti célja, de hamar kiderül, hogy bizony egészen más dolog áll a háttérben. Hiába kap Ian egy kisebb csapatot segítségül, még így is minden erejére és segítségére szüksége lesz ahhoz, hogy a nem várt ellenfélen felülkerekedjen.

A kiadvány küllemre a már megszokott tartós, puhafedeles ragasztott forma. A borító szerintem az eddigi kötetek közül a leglehangolóbb, legsötétebb kiadványra sikeredett. A színes borító után a már megszokott fekete-fehér lapok várják az olvasót. Ez a fekete-fehér világ továbbra is nagyon jól működik. A tájak, a városok, a falvak, a hegyek igazán jól néznek ki. A negyedik kiadás ismét meg tudott lepni, ez a színtelenség nagyon érdekes, bámulatos, hogy mennyire nincs szükség a színekre ebben a fantáziavilágban. Kicsit talán olyan feelingem van olvasás közben, mintha a Tüskevárat nézném immár századszor, de még mindig fekete-fehérben, és egy pillanatra sem merül fel bennem az a gondolat, hogy színesben jobb volna. Ugyanakkor a kötet tördelése a kaland szempontjából elég érdekesre sikeredett. A gonosz bűvölete az első fejezetben lezárja az előző kötetben félbehagyott kalandot, hogy gyorsan roboghassunk is tovább Meroviába. Mindezt úgy teszi, hogy bennem, mint olvasóban nem maradt hiányérzet Gmor külön, előre be nem tervezett kalandját illetően.

A Dragonero ezen része a karakterek kötete lett. Számos erős szereplő érik be a történések közben, olyan karakterekké válva, hogy az olvasó sok rész után is emlékszik majd rájuk. Gondolok itt Gmor becsületességére, melyhez éles vonalat rajzol az orkok sajátságos attitűdje, vagy pedig az éppen csak megismert Eryana előéletének epizódjára, mely igazi gyöngyszem a negyedik kötetben. De itt van a lezárandó kaland főgonosza is, az a sötét elf, aki a borítón is díszeleg. A történések közben megismerkedünk az eleuszok közösségével, egy birodalmon belüli szubkultúráról van szó, akiket fekete ajkukról lehet felismerni. Ez a történetszál nagyon tetszett, de az olvasás és a rácsodálkozás öröme érdekében nem árulok el többet. Már az előző kötetek kapcsán is érződött, hogy az orkok helyzete nem túl rózsás Erondár birodalmában. Igazából az első és második rész történései sem tették túl népszerűvé ezt a fajt a Dragonero világában. Az orkok nemzettsége egy perifériára szorult kisebbség, ők a birodalom megtűrt rosszfiúi, akiket még a fürkészek rendje sem hajlandó a sorai között tudni, mint birodalmi ügynökök. Éppen ezért olyan értékes karakter Gmor, aki a saját személyiségével képes túlmutatni az előítéleteken, és bizony van rá nem egy alkalma s módja, hogy meglepje bajtársait, akik kezdetben nehezen fogadják az ork kalandozót Meroviában. Az eddigi kalandok gonosztevői nem voltak olyan erősen kidolgozott alakok, mindegyiküket a személyes bosszú vezérelte. Igaz sokkal többet a sötét elf sem nyújt, de azért ő már egy fokkal jobb kategória. Arról nem is beszélve, hogy ebben a kötetben még egy ellenféllel is meggyűlik hőseink baja. De itt megint bekapcsolt a spoiler riasztó. Egyvalamiben minden gonosztevő, vagy nevezzük őket ellenfélnek, megegyezik. Mindegyikük ténykedése mögött – egy jó sorozathoz illően – ott az a sejtelmes üzenet, hogy minden egy sokkal nagyobb eseményhez, ha úgy tetszik, egy ördögi tervhez vezet majd el bennünket.

Az egyetlen dolog, ami így pár megismert kaland után böki a csőrömet, az az, hogy Ian barátunkat minden szorult helyzetből kihúzza különleges ereje. Igaz ugyan, hogy ehhez mindig szükség van a körülmények megfelelő együtt állására, de a negyedik kötetre már azért némi aggodalomra ad okot ez a folyton ismétlődő jelenség. Az alábbi forgatókönyvre gondolok, amelynek valamely variánsa mindig lejátszódik: Ian küszködik egy helyzetben, próbál az erejével boldogulni, de pont egy hajszálon múlik, hogy nem jár sikerrel. Hősünk igencsak nehéz helyzetbe kerül, amikor az utolsó pillanatban hopp egy méreggel teli fiola, vagy egy éppen arra repülő ork fejsze megsegíti a bajba jutott jófiút, aztán Ian különleges erejét és kardját felhasználva legyőzi az ellent. Érdekes módon az akciójelenet sűrűjében ez az egész még valahogy működik is. De vajon miután válik unalmassá és kiszámíthatóvá ez a koreográfia? És ha már harcok és akció: ezek a jelenetek igazán jól működnek a fekete-fehér lapokon. A kardok, a bárdok és az ökölcsapások nagyot szólnak, pont mint egy Jackie Chan filmben. Az pedig igazán prémium élmény volt, amikor az első nyilacskákkal találkoztam a megfelelő olvasási sorrend segítsége végett. Én, mint újdonsült képregényolvasó néha képes vagyok elveszni a kis képkockák sorrendjében, és ezek a segédnyilak pont akkor jönnek, amikor éppen szükség van rájuk.

Minden egyes kötet végén úgy érzem, hogy egy kicsivel többet ismertem meg ebből a fekete-fehér világból. Az alkotók remek módszerévé vált az, hogy minden új helyszínen játszódó fejezet egy térképrészlettel kezdődik, így helyezve bele az olvasót egy új esemény vagy küldetés hangulatába. Én bizony azok közé az olvasók közé tartozom, akiket meg lehet venni egy jól sikerült térképpel, és a már említett részletek igazán szépre sikeredtek. Ezek a kis térképszeletek egyre inkább szükségessé teszik egy nagy, akár az egész birodalmat ábrázoló magyar nyelvű térkép megszületését. Az igazság az, hogy nem egy ilyen térkép van fent az interneten más nyelven, de remélem egyszer egy magyar nyelvű változatot is kitehetek a falra egy szép rusztikus keretben.

10/10

A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.