Meglepő, hogy mennyire nem ismerjük Kelet-Európa háborús konfliktusait, még azokat sem, amelyek sem földrajzilag, sem időben nincsenek olyan messze, hogy ne kísérhettük volna figyelemmel életünk során. Szerencsére vannak a jelent dokumentáló kortársak között olyanok is, mint Ayşe Kulin, aki ráadásul mindezt regényes formában, tragédiák és emberi sorsok alakításán át tárja elénk.

A Szarajevó rózsája egy kemény könyv. Sajnálatos, hogy a magyar kiadás borítóját meglehetősen félrepozicionálták, mert bár a rózsa, mint motívum, szerepet játszik ugyan a történetben, de ebben a környezetben és háttérszínnel inkább romantikus regény benyomását kelti a kötet. Nem jön át úgy a motívum üzenete, mint egyes külföldi kiadásoknál, és ez elég zavaró, azon olvasók számára pedig, akik nem tudják, mit is vesznek le a polcról, egyenesen félrevezető lehet. Márpedig nem a romantika uralja a fő történetszálat, még ha a háborút közvetlenül megelőző időszak egy szerelmi háromszög problémáit feszegeti is. A rózsa egyrészt utalhat a bosnyák származású főhősre, Nimetára, de a címválasztás valós oka inkább egy hadtörténeti rettenet: Szarajevó rózsáit aknavetőgránátok okozták, amik egyedi nyomot hagynak a betonban. A háború után aztán azokat a nyomokat, ahol a szemtanúk és egyéb bizonyítékok szerint legalább egy ember meghalt, vörös gyantával kiöntötték. Ezeknek a nyomoknak a sajátos formája és a színe pedig sok esetben rózsára emlékeztet.

Ayşe Kulin regénye nemcsak a rózsák miatt emlékezetes. Szarajevó három éves ostromát úgy ismerhetjük meg, ahogy magyar nyelven előtte nem. A szerző maga is bosnyák származású, így a kutatómunka elvégzése során könnyebben teremtett kapcsolatot szemtanúkkal, vagy olyan lakosokkal, akik végigélték az ostromot, és hajlandók is voltak beszámolni a három éves nélkülözésről. A regény különlegességét éppen ezek a beépített élmények adják. A szereplők mind fiktívek, de a velük megeső dolgok nagyon is valóságszerűek: a családanyai létbe belefásult női karakter, vagy a fiatal lány, aki az egyre muszlimellenesebbé váló Szerbiában nem használhatja saját nevét, a csábító szerepkörében mutatkozó riporter, a háborút elszenvedő lakosok, a családok, rokonok, szomszédok mind egy-egy emberi sors, amely akár a miénk is lehetne. Közeliek egy olyan időszakban, amely nagyon is rémisztő. Nehéz erről írni, mert a 20. század tele van népirtásokkal, és bár azt hihetnénk, hogy a civilizálódás egyik foka, hogy magunk mögött hagyjuk a barbár módszereket, végül kiderül, hogy nem így van, még egészen a közelmúltban is ugyanaz folyt, amit a századelőn az örményeknek kellett elszenvedniük a törököktől. Ugyanakkor muszáj megjegyezni, hogy Kulin részrehajló, ezért a regényt nem érdemes független forrásként értékelni. Sokkal inkább a (szerelmi és nemzettudati) fájdalom egy szubjektíven elmesélt, megható története.

Bosznia-Hercegovina bő húsz évvel a háború után, ma sem egységes. E kettéválasztott föld északi részét a többnyire keresztény boszniai Szerb Köztársaság, a délit pedig a Bosznia-hercegovinai Föderáció alkotja. A regény elején felvázolt nyers történelmi események megértése éppen azért szükséges, hogy a Milosevics szerb elnök beavatkozása miatt és után kirobbant, bár az országot alkotó etnikumok között addig is egyre mélyülő konfliktus politikai okait megértsük. A karakterek elhelyezése a különböző oldalakon és nációkban pedig épp azt a sokszínűséget és sokféle nézőpontot hivatott bemutatni, ami az országot, de tágabban szemlélve az egész Balkán-félszigetet (és államait) ma is olyannyira jellemzi.

9/10

A könyvet a Trivium Kiadó jóvoltából olvashattam el.