Cserna-Szabó András legfrissebb regénye felejthetetlen, műfajokon, szereplőkön, a történelem viharán átívelő különleges utazás, tele gasztronómiai, irodalmi, stílusbeli, kultúrtörténeti sokszínűséggel. A Teremtéstől az Apokalipszisig találkozhatunk mindenkivel, aki számít – a fejetlenség közepette pedig emberi sorsokról, boldogulásról és magáról az életről (és kicsit önmagunkról is) elmélkedünk.
„Kezdetben voltak a szörnyek”, utána viszont ugrunk is „nagyjából négy és fél milliárd évet”, hogy a címszereplő Martinovics életéből ismerjünk meg meghatározó, sorsfordító szeleteket, amivel kezdetét veszi az ámokfutás. Kutyaszorítóban, Titanic, Poirot, Hašek, Kosztolányi, Lenin, Karinthy, Derrick, Gogol, Copperfield, Hamvas Béla, Anna Karenina, végig történelmi korokon és helyszíneken, írókon, irodalmi alakokon és műfajokon keresztül, mintha titkos életekbe pillantanánk be, míg kiderül, hogy igazából minden mindennel összefügg. A regény úgy épül fel, mint egy háló: a rövid fejezetek előre- és hátrautalásokkal vannak tele, rengeteg a visszatérő szereplő (Martinovics abbé is fel-felbukkan, vagy legalábbis a feje befőttesüvegben, ami ráadásul beszél is), a visszatérő motívum, és ezek kötik össze, hálózzák be az egészet, minden kapcsolódik valamihez, egészen zseniális.
A folyamatos egymásra játszás mellett a műfaji sokféleség is karneváli hangulatot teremt, van itt a csehovi orosz drámától kezdve a Psziché FM éjszakai kibeszélőshow-ján (Lélektől lélekig) keresztül a hírlapinterjúig minden. A formával jár, hogy a kötet kicsit csapongó, de sok és fontos témákat érint – csak érint, mert egyből viszi tovább a lendület, nem megy túl mélyre, de elgondolkodtat. Szóba kerül itt az alkoholizmus, a felnőtté válás, különféle emberi gyarlóságok, kényszerbetegségek, szenvedélybetegségek, a tehetség természete, és közben néhol még megható is („Először láttam sírni, mióta apám meghalt.”).
Van itt szerelem, halál („A fene gondolta, hogy ilyen nehéz a pokolra kerülni.”), a lélekvándorlás (Piczula Lajos előző életei, amelyek mind erőszakos halállal értek véget, például Martinovicsként) pedig az egész kötetre is találó, az egész egy nagy körforgás, amiből nem lehet kiszállni. A magyar valóságot nagyon éles szemmel mutatja be a regény, morbid, groteszk, durva, játékos, szókimondó, nem finomkodik, nincs tabutéma, miközben talán végig az emberi lélek marad a legfontosabb. „(…) az ember ötven felett – jón, rosszon túl – már megbecsüli azt, akivel napokig tud egyfolytában, békében és némán baszni.” A szereplők között vannak törpék, horgászok, hóhérok, villamosvezetők, cirkuszosok, jósnők, kocsmárosok, postások, szóval igen, elég széles a paletta.
A fejezetek közül a kedvencem talán Anna első napja Márianosztra után, mikor találkozik a hírlapíróval, de versenyben volt még Poirot megmenekülése a Titanicról, illetve a kerub megjelenése a Derrickben is. Az ember nevet, felszisszen vagy a szemét forgatja, rengetegféle hatást vált ki az olvasóból, néhol nagyon pörgős, néhol kicsit leülős, mint maga az élet. A Taigetosz és a Mi a művészet? című, a művészet természetéről szóló fejezeteket érdemes lenne Hornby Cicikrisztusával együtt tanítani, és amellett, hogy ilyen kavalkádot tár elénk Cserna-Szabó, nagyon ismeri a kisembert, a boldogságot kereső, teljesen átlagos embert. Ez a könyv különleges utazásra hív minket, és a végén igazán szomorúak leszünk, hogy vége van. De ez már csak ilyen, hiszen „(…) az irodalom egyik legfontosabb alapanyaga a könny. A világirodalom leggyakoribb testnedve – még a vért és az ondót is megelőzve – egyértelműen a könny.”
9/10
A kötetet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
