Nagyon szeretem Nick Hornby-t. Kamaszkorom óta végigkísérik az életemet a regényei, ezért is örültem nagyon, hogy a Helikon összegyűjtött egy csokornyit végre a novelláiból. Ráadásul köztük a CiciKrisztussal. A hátsó borítón azt írják, ezt a novellát „itt-ott egyetemeken is tanítják” – valószínűleg nem rám gondoltak, pedig én is tanítom ezt a novellát. Egyetemen. És akár a kötet többi novelláját is taníthatnám, mert mindben van valami, amiről órákig lehetne beszélgetni.

A válogatás hat történetet tartalmaz, melyeket Hornby látásmódja, elbeszélői stílusa mellett összeköt a hihetetlen emberismeret és az a karakterábrázolás, amit Hornby nagyon tud. Legyen szó egy biztonsági őrről, egy középkorú édesanyáról vagy egy magának való kisfiúról, fél pillanat alatt a bőrében érezzük magunkat, minden szereplő annyira élettel teli és valóságos. A novellákban emellett közös, hogy mindben az átlagember szembesül valami váratlan, átlagosnak nem mondható problémával, de hát ilyen az élet. Bármi bárkivel megtörténhet, a kérdés az, hogyan oldja meg az ember ezeket a helyzeteket.

A címadó novellát a Beszélgetés az angyallal kötetből ismerhetjük; én onnan Giles Smith novellájával szoktam párba állítani, és a „kisember”, a „peremmunka” fontosságáról beszélgetni, arról, hogy valójában mi is adja meg egy munka értékét. A történet rengeteg kérdést felvet magáról a művészetről is – onnantól, hogy mi a művészet, mitől, honnantól művészet valami; azon keresztül, hogy kialakulhat-e személyesebb, mélyebb viszonya az alkotással a befogadónak, mint az alkotónak; egészen odáig, hogy meddig művészet valami (és honnantól istenkáromlás?). És Hornby ezért (is) zseniális: nem ad választ, nem ítélkezik, csak hagyja lebegni a kérdéseket, és az olvasónak magának kell kialakítania a véleményét.

Ez a kötet összes történetére jellemző – Hornby csak megmutatja, hogy egy, a hétköznapi rutint megtörő extrém esemény milyen hatással lehet az ember életére, hogyan kell újraértelmeznie ilyenkor mindent maga körül. Mindezt pedig nagyon finom, intelligens humorral, meghatóan, sírós-nevetősen teszi. Talán a Nem sztár erre a legjobb példa: amikor egy édesanya fiáról alkotott képe hirtelen tótágast áll, a kezdeti pánik után képes humorral, elfogadással fordulni a helyzethez, és rájön, hogy „kábé mindent, ami kívülről egész jól néz ki, egy kis jóakarattal egész jónak lehet érezni belülről is. Az ember nem tudja még, hogy így kell csinálni.”

Minden novellára jellemző egyfajta intimitás, kitárulkozás: a kínos, szégyenteljes pillanatokat fedik fel, és ezzel együtt azt, hogy nem vagyunk egyedül. Ráadásul a legtöbb történet végkicsengése pozitív – azt mutatják meg, hogy a dolgok ritkán olyan rosszak, mint amilyennek elsőre tűnnek. Ha pedig mégis (Különben pandemónium), akkor is lehet azért találni valamit, ami miatt érdemes küzdeni.

10/10

A kötetet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.