Könyvkritika: Sylvain Neuvel: Védtelen halandók (2018)
2018. október 13. írta: chipolino

Könyvkritika: Sylvain Neuvel: Védtelen halandók (2018)

„Ha úgy látod, valami nem stimmel a világban, hozd helyre. De ha az egész világot kéne helyrehozni?”

sylvain_neuvel_vedtelen_halandok_b1.jpg

A trilógia első kötetéről itt: https://smokingbarrels.blog.hu/2016/11/28/konyvkritika_sylvain_neuvel_alvo_oriasok írtunk.

A Themisz-akták trilógia harmadik, befejező könyve is töretlenül hozza az első két kötetre jellemző ingadozó színvonalat; a lezárás az én ízlésemnek túlságosan hollywoodira sikerült, talán leginkább mégis a lehetőségek kiaknázatlansága bánt. Sylvain Neuvel számtalan érdekes és fajsúlyos kérdést vet fel a regényben, hogy aztán hihetetlenül banálisan válaszolja meg őket, miközben a történet maga továbbra is élvezhető és izgalmas.

Az első kötetet a tengernyi hibája ellenére én kifejezetten szerettem; az ott megismert pörgős, lendületes tempót ez a rész is hozza. Az Ébredő istenek-ben előkészített terepre térünk vissza, kilenc év telt el azóta, hogy az óriásrobotok a pusztítás után elhagyták a bolygót, és magukkal vitték Dr. Rose Franklint, Vincent-t, Evát és Govender tábornokot. Rose-ék most visszatérnek a Földre, és egy olyan háború közepébe csöppennek, amiben átláthatatlanok a viszonyok, a különböző érdekközösségek, és az emberiség a saját pusztulása felé halad.

Az események két, majd három szálon futnak, két idősíkon: a jelenben Oroszországban és Amerikában (illetve Eva menekülési útvonalán és a táborban), a múltban pedig annak a kilenc évnek a történéseit ismerjük meg, amit Rose-ék az Esat Ekten töltöttek; a bolygó mindennapi élete, egy ismeretlen civilizáció tárul elénk. Az Esat Ektről a lehetőségekhez képest alig tudunk meg valamit (pl. a kis, piros labdaszerű lényről), pedig Rose tudós, és mérhetetlen lelkesedéssel veti bele magát az új világ felfedezésébe.

A megszokott forma maradt: párbeszédeket, monológokat, leveleket olvasunk leíró részek nélkül, mesélő és kiemelt nézőpont nélkül. A legtöbb szereplő eléggé baltával hasogatott, néhol ijesztően sztereotip; kivételt talán csak Rose és Eva jelent. Eva az egyik legösszetettebb karakter a regényben: egy másik bolygón nő fel, az apja az akarata ellenére hozza vissza a Földre, és akit egy kicsit is közel enged magához, azt elveszíti… az ő visszailleszkedése a társadalomba bőven megért volna hosszabb kifejtést. Vincent és Eva kapcsolata is súlyosan terhelt, de ennek a bemutatása is elcsúszik kicsit; Vincent apafigurája a kezdeti rétegeltség után egyfajta akcióhőssé emelkedik, akinek mindig életveszélyből kell kimentenie a lányát. Egy apának nem csak akkor kell nehéz döntéseket hozni és helytállni, amikor a lányát ki akarják végezni, lehetett volna ez sokkal mélyebb és emberibb is.

A könyv sok helyen túl van írva és magyarázva, összemossa a dolgokat, illetve nekem néhol a stílus is kicsit erős volt. Csak egy példa: „Az emberi lények tudatosan törekszenek arra, hogy tudatlanokká váljanak. Szánt szándékkal lesznek ostobák. És büszkék rá.” Neuvel a dolgok néven nevezésében bátrabb az előző köteteknél (a muzulmánokat zárják táborokba stb.), a saját politikai meggyőződését viszont sok helyen elég populista, demagóg módon adja a szereplők szájába. A komoly társadalomkritika, a rasszizmus, az elnyomás kérdésének megfogalmazásában Neuvel legtöbbször igazából csak a felszínt kapargatja, pedig érezhetően kiábrándultabb és dühösebb, mint az előző kötetekben. Megoldási javaslata viszont nincs, csak kívülről, egy másik bolygóról lehet gátat vetni az emberiség önpusztításának. Nem szép ez a jövőkép, és nekem nagyon hiányzik a hit az emberiségben, az emberben.

A regény itt (is) felveti a szabadság és a beavatkozás kérdését, az egyéni és kollektív felelősségvállalás nehézségeit. Megjelenik a háború pszichológiája, hogy az idegentől, ismeretlentől való félelem mit szül, mennyire kifordulhat magából az ember, ha nem érzi magát biztonságban, és nagyon elgondolkodtató, hogy egy nagyobb cél érdekében mit lehet képes feláldozni valaki. A jópofáskodás finomodott annyit mostanra, hogy az ironikus humor legtöbbször ül, a helyén van, nem öncélú. A kérdések felvetése is nagyon pozitív, a történetvezetés dinamikus, és azért egyet lehet érteni azzal, amit Mr. Burns mond: „– Nagyon jó mesélő maga, Dr. Franklin. Hiányozni fog.”

8/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8114294819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása