Különösen fontos könyvet írt meg Pfliegel Dóra arról, miként éli meg egy nő a szerelmet, az anyaságot, és a mind monotonabbá váló szürke hétköznapok taposómalmát, miközben a lelke még kívánná azokat a kalandokat, amelyeket a házasság és a gyereknevelés csapdája már teljesen kizárt a nő életteréből. A legfontosabb és egyben leginkább elemzésre váró mozzanat az, hogy megértsük nemünktől függetlenül, hogy ha az egyik fél fuldoklik a számára teherként megélt kapcsolatban, ott nincs helye vádaskodásnak, bűntudatnak, árulásnak. Mert ami a világ szemében súlyos vétség, az valójában maga a feloldozás és egy lélek menedéke.
Megtapasztalja ezt a regénybeli főhős, Dédé is, miközben átéli a nők elkerülhetetlen metamorfózisát. Fiatal diáklányból lett feleség, majd kétszeres anya, a ház úrnője, az otthon stabil pontja, megunt feleség, elhanyagolt házastárs, hogy aztán titkos szeretővé, újra élő, lélegző lélekké, elvált nővé fejlődjék. Talán túlzás a „fejlődés” szóval illetni ezeket a más állapotokat, változásokat szemléltető eseményeket, de a főhős érzelmi íve, az, ahogyan megéli a mélységeket és a csúcspontokat, sokkal inkább emlékeztet egy öntudatos lény születésére, semmint egy hanyatló kapcsolat tragédiájára.
Mert Dédé története nem tragédia, még ha a hullámvölgyek el is ragadják olykor. A legtöbb házasságban megvillannak azok a gondok, amelyek Dédé és Máté kapcsolatát is jellemzik. Aztán bekövetkezik az első félrelépés, amit vagy diszkréten kezel az adott fél, vagy válóperes papírokkal végződik a megismételt affér. A nők, akik válaszút elé kerülnek, mind attól félnek, mint Pfliegel Dóra hősnője: ha a titkos viszony csak fellobbanás, „akkor megégeti magát és a seb egy életen át gyógyul majd a lélek finom hártyáján. […] Ez most csak az ő története lesz.” (72. o.)
Az egész szöveg, az egymásból fakadó sorsfordulók koherenciája magával ragadó. Finom selyem, melyen átsejlik az összes ki nem mondott érzelem, akár „a pecsét a válási papírokon”. Lágy szentimentalizmussal megírt kemény történet, ami nyomot hagy az olvasás után. „Mindenki azzal akar együtt lenni, akit legjobban szeret. Én speciel saját magammal.” (147.o.) - mondja Dédé húga, Dorogi N., akinek nevében Pfliegel Dóra ezzel meg is fogalmazta a mindenre megadható, egyetemes választ: legyen akár a legideálisabb házasság, akár a legidillibb család mellettünk, mélyen belül mindannyian önzők vagyunk, mert csak akkor lehet teljes életet élni, ha ott vagyunk, ahol lennünk kell, ha azt az életet éljük, amit élni akarok, és azok vagyunk, akik lenni akarunk. Minden más csak felszínes negédeskedés, sokkal kártékonyabb hazugság, mint bevallani, hogy nem vagyunk elégedettek a jelenben elfoglalt pozíciónkkal. És ilyenkor lépni kell, ahogy Dédé is tette.
Szerelmesnek lenni egy titokba, megküzdeni a bennünk élő naivával, bevallani egy árulást, még ha valójában nem is a társunkat, hanem magunkat árultuk el… Ezek nem egy gyenge, hanem egy nagyon is erős nő bátorságpróbái. „Ha új életünk alapkövei a bűntudat és a szégyen, abból vajon mit lehet építeni?” – kérdezi Dédé, hogy aztán meg is adja a rögtönzött választ: „Egy komfort nélküli menedékházat.” (150. o.) Ebben a gondolatban benne van minden, ami a hűtlenségre adott lelki reakciókat feloldozza. Az életünk nem lehet pusztán menedékház. Legyen inkább bátor lépések sorozata. Erről, és egy házasság átalakulásáról, a más állapotok elfogadásáról szól ez a könyv, felborítva ezzel a megcsalásról és válásról máig kialakított tabukat.
Értékelés: 10/10, mely elkerülhetetlen szubjektivitást és női együttérzést tartalmaz.
A regényt az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam el.
