Valljuk be őszintén: általánosságban véve, az emberiség mindennapjai mostanság nem a szeretetről, a békéről és az elfogadásról szólnak. Világszerte arról kapjuk a hírt, hogy a különböző társadalmi különbségek milyen konfliktusokat szülnek, és ezek természetesen nem kevés gyűlöletet is szítanak. Ahelyett, hogy a rendelkezésekre álló modern eszközeinkkel a jó ügy érdekében "harcolnánk" és minél harmonikusabb légkört teremtenénk magunk körül, úgy látszik, csak egyre inkább elveszítjük a gyeplőt. Példának okáért, egy ilyen eszköz lehet a (tömeg)média is, melynek kultúrtörténete közel sem szenved hiányt társadalmilag visszás eseményekben és hatásokban. Szerencsére azonban vannak szép számmal kivételek is - ha úgy testzik, jó példák - melyeknek során újra és újra bebizonyosodott az a ma már triviális közhely, miszerint "a technológia jó, csak az emberek rosszra használják." A Won't You Be My Neighbor? pedig egy cirka 31 évadot megélt televíziós program, és annak házigazdájaának bemutatásával állít elénk pozitív példát.
Minden bizonnyal idehaza csak alig néhányaknak ismerős Fred Rogers neve, noha a tengerentúlon egy igencsak ikonikus és elismert médiaszemélyiségnek számít, aki leginkább a Mister Rogers' Neighborhood című zenés-bábos gyerekműsorával ért el nagy sikereket, melynek nem csak szereplője, de írója és szerkesztője is volt egyben. A nagyjából másfél órás dokumentum film nem is igazán a műsort kívánja bemutatni, hanem azt a szellemiséget, amit az képviselt Rodgers személyiségéből fakodóan. Miszerint mindenkiben ott lakozik az alapvető jóság és a maga módján mindenki különleges. Olyan kijelentések ezek, amik felnőtt fejjel végtelenül banálisnak hangzanak, ám mégis mindenki szereti azt hallani, ha kedves dolgokat mondanak róla, gyerekkorban pedig még inkább felértékelődik a pozitív megerősítés szerepe. Rogers programja íly módon tudott igazán értékteremtő lenni a '60-as évek vége, valamint a 2000-es évek eleje között.
Ahogy a film első perceiben is látjuk, fontos megemlékezni a korabeli televíziós viszonyokról, hiszen akkoriban még egyáltalán nem volt ez az egész annyira magától értetődő, mint manapság. Már csak azért sem, mert a Mister Rodger's Neighborhood a Public Broadcasting Service (PBS) csatornán, illetve annak elődjén futott, ami egy közszolgálati televízióként működött és működik még ma is. Ez azt jelenti, hogy a PBS nem piaci alapon szolgáltat tartalmat, hanem állami finanszírozás segítségével, amit Richard Nixon 1969-es kormányzása alatt szerettek volna megvonni. Ekkor jött Fred Rogers, aki a szenátus elé járult ügyével, és addiktív személyiségével, valamint őszinte, szép szavaival szinte azonnal lekenyerezte a bizottság tagjait, ezzel megmentve a közszolgálati TV-t. Rögtön itt mutatkozik meg igazán, hogy mit is várhatunk a játékidő maradék részében, hiszen Rogers úgy tudta megértetni magát jóformán bárkivel, hogy közben nem kellett erőt fitogtatnia, hatalmat gyakorolnia, arrogánsan fellépnie, mégis mindenki itta a szavait.
Ezen a ponton már sejthetjük, hogy Morgan Neville dokumentumfilmjének fő fókuszát Rogers élete, személyisége és azok a tettei fogják adni, amivel nem csak saját környezetére, de a televíziózás lehetőségeit kihasználva egy szélesebb réteg mindennapjaira próbált pozitív hatást gyakorolni, kezdve a legfiatlabb korosztályokkal természetesen. A mozit egyébként már jóval korábban megelőzte a hírneve - vélemények, kritikák a legtöbbször azt említették a Won't You Be My Neighbor? legnagyobb pozitívumának, hogy mennyi megkapó-megható, emberi pillanattal és mekkora szívvel rendelkezik. Van, hogy később máshogy csapódnak le a korai írásokban kifejtettek, de az imént elhangzottakkal aligha lehet vitatkozni. A játékidő valamennyi percében csak úgy árad felénk a kedvesség és az empátia, de olyannyira, hogy a doku csak alig-alig foglalkozik az olyan külső, negatív hangokkal, amelyek anno a műsor kultúráját érték (pl: nem kell minden gyerekbe feleslegesen beletáplálni, hogy különleges; Rogers természetét a homoszexualitása indokolja, stb...)
A rosszalló hangok kiszűrése miatt nagyon gyorsan átadjuk magunkat a láttotaknak, Rogers pedig percek alatt belopja magát a szívünkbe. Persze ez nem azt jelenti, hogy makulátlan ember lenne, vagy azt, hogy neki ne lettek volna meg a maga démonjai. Mivel nem csak a műsor házigazdájáról, hanem írójáról is beszélünk egyben, Rogers érzései és lelkivilága gyakran a bábokon keresztül szűrődtek át a nézőkhöz, melyeknek segítségével sokszor előfordultak olyan témák is, mint a bizonytalanság, a magány, a magunkba vetett hit megkérdőjelezése. Sőt, nem egyszer rizikósabb témák is előkerültek, a válástól kezdve egészen a szeptember 11-es terrorakcióig, de ahogy mindig, úgy ilyen esetekben is az empátián és az értelmes megszólításon marad a hangsúly.
Nyilvánvaló, hogy nekünk, innen Magyarországról más megnézni egy ilyen filmet, mintha az elmúlt évtizedekben mi is ott ültünk volna kisgyerekként a TV előtt, Rogers műsorait nézve, de ez semmit nem von le a Won't You Be My Neighbor? érdemeiből, hiszen ezzel együtt is egy teljes képet fest a tárgyáról - egynéhány üresjárat társaságában - és ebben a másfél órában is minden adott ahhoz, hogy a szívünkhöz nőjjön ez a kicsit fura, de végtelenségig rokonszenves, kardigános úriember. Aki ráadásul egy olyan programot is vitt jó sokáig, ami ahelyett, hogy elvett volna a közösségi értékekből, minden alkalommal megpróbált minél többet hozzátenni. Nem széthúzni és megosztani próbálta a nézőközönséget, és ezáltal a társadalmat, hanem épphogy összekovácsolni őket. Összetartás és egymás megértése - napjainkban talán épp ezek hiányoznak leginkább a médiumok működéséből (kinek nem inge, ne vegye magára), de amellett, hogy milyen bosszantó ez a tény, olyannyira jó is volt látni, hogy működhet ez az egész gépezet így is. Ha még élne, akkor manapság biztos, hogy Rogers is szóvá tenné a jelenlegi viszonyokat.
