Ki gondolná, hogy néhány metafora ekkora felfordulást tud okozni egy kis szigeten? A költészet ereje rendkívül hatásosan tud megmutatkozni ebben a lecsupaszított környezetben, miközben szembesülhetünk vele, mennyire fel tudja emelni a lelket, jókat kuncoghatunk azon, hogy mennyire kétségbe tudnak esni a szeretett hölgy szívének elnyeréséért papírra vetetett sorokon az aggódó anyósjelöltek. Igazából semmi különös nem történik a filmben, nincs egetverő sztori, "csak" egy átlagos ember élete teljesedik ki a nagy költővel való találkozás hatására, akinek a segítségével megtalálja az utat a leendő felesége szívéhez. Lélekmelengető darab, nagyon jól tud esni ez a kedves történet a lármás képregényfilmek korában, mert felhívja a figyelmünket arra, hogy melyek az igazán fontos dolgok az életben: naná, hogy a szerelem, a család és a költészet. Gyönyörűen fényképezett romantikus dramedy, felejthetetlen színészi alakításokkal, jó beleveszni ebbe a sallangoktól mentes, szívzsongító sztoriba, amelyben nincs CGI, csak zajlik az élet egy festői szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, valójában egy ember sorsa fordul meg a szemünk előtt. A romantikus sztorinak sötét hátteret nyújt a történelem, a paradicsomi falu sem menekülhet a diktatúra elől, bár semmilyen erőszakos jelenet sincs a filmben, mégis érezni lehet a lelki terrort. Kár, hogy miután Neruda elhagyja a szigetet, a történet is elfakul, ezért elmarad a végén a katarzis, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, mindezzel együtt is emlékezetes filmélményt kapunk. Olyannyira, hogy én legalább 15 évvel ezelőtt láttam utoljára, mégis azonnal felbukkantak belőle képek, amikor egy kedves barátom értékelését olvastam a könyvről a molyon, azonnal látni akartam újra, és nem csalódtam, ugyanolyan lebilincselő volt végignézni, mint régen, annyi különbséggel, hogy felnőtt fejjel már a drámára és a költőiségre is rá tudtam csodálkozni, nemcsak a romantikára.
Mario Ruoppolo (Massimo Troisi) nem találja a helyét halászként, ezért postásként vállal munkát. Mivel a lakók nagy része analfabéta, egyetlen feladata van: ő kézbesíti a leveleket Pablo Nerudának (Philippe Noiret), a világhírű chilei költőnek, aki száműzetését tölti a festői szigeten. A kedves, naiv fiatalember a költő segítségét kéri ahhoz, hogy elnyerje szereleme, a szép Beatrice (Maria Grazia Cucionitta) szívét, így hamarosan kiderül, mennyire fel tudja korbácsolni az érzelmeket a költészet...
A film Antonio Skármeta chilei író könyvén alapul, és több Oscar-díjra is jelölték (többek között a főszereplő Massimo Troisi-t, sajnos már csak posztomusz, mivel nem érhette meg a film bemutatóját, a forgatás után nem sokkal elhunyt), de "csak" egyet kapott meg, mégpedig a zenéért, ami valóban varázslatos lett, de azért szerintem kicsit alulértékelte az Akadémia ezt a kedves alkotást, amely a maga egyszerűségében nagyszerű. Üdítően emberi darab, megspékelve nem kevés költészettel, kacagtató és fájdalmas hétköznapi fordulatokkal, dübörögnek az érzelmek, amolyan kényelmes tempóban zajlanak az események, és ez jó, mert így nem maradunk le egyetlen fontos mozzanatról sem, teljes szívvel bele lehet feledkezni a történetbe. A romantikán van a hangsúly, mégsem lesz giccses az összhatás, a végén viszont sajnos nem tud akkora erővel hatni a dráma, mint lehetett volna, ezért egy picit súlytalan lett a befejezés.
Érdekes, hogy amíg ifjabb éveimből Philipe Noiret (aki ugyebár a Cinema Paradiso-val írta bele a nevét a filmrajongó kis szívünkbe) amúgy tényleg zseniális játéka maradt meg, most teljes döbbenettel néztem, hogy mekkorát alakított a főszerepben Massimo Troisi, akinek nagyon fontos volt ez a film, nemcsak színészként vett részt benne, hanem forgatókönyvíróként és rendezőként is. Régen talán azért nem tűnt fel a maga eszköztelenségében fantasztikus játéka, mert Noiret vérbő figurája mellett kissé szürkének hatott az övé, és most már felnőtt fejjel látom, hogy mennyire sokszínűvé tudta tenni a karakterét. Maria Grazia Cucinotta mellettük eléggé háttérbe szorult, de nem csak szép biodíszletként funkcionált, mélységet is tudott adni a szerepének, Linda Moretti Donna Rosaként eszméletlenül házsártos nőszemély volt.
Mario életében meghatározó a Nerudával történő találkozás, az ő hatására kezd el a költészettel foglalkozni és komolyabban eltöprengeni az élet nagy dolgain. Rányílik a szeme az őt körülvevő szépségekre, először Beatricére, majd fokozatosan felfedezi, hogy milyen sok élményt tud adni a sziget, ahol élnie rendeltetett, és amelyet annyira jelentéktelennek tart, pedig tele van szebbnél szebb természeti csodákkal (az operatőr nyilván nem hagyta ki a ziccert, és minden lehetséges alkalommal belekomponálta a jelenetekbe a gyönyörű tájat) és az emberek is értékesek a maguk egyszerűségében. A fiatelember ráébred arra, hogy ő nem egy értéktelen senki, a költészet segített neki abban, hogy megtalálja önmagát és a családi boldogságot. Más kérdés, hogy a politikai körülmények miatt a happy end nem volt lehetséges, de mivel kicsit belefeledkeztek az alkotók a romantikába, ezért a végén már nem tudtak igazi mélységet adni Mario drámájának, így a zárókép inkább lett vizuális orgia, mint földhözvágós katarzis.
Igazi boldogsághormon ez a film, a drámai felhangja ellenére, egyszerűen öröm nézni, pedig tényleg semmi egetverő dolog sincs benne, akció zéró, egetrengető események sem zajlanak a szereplőkkel, viszont a maga hétköznapiságával nagyon is magával tudja ragadni a nézőt. Szerelem, házasság, problémák, elementáris erejű érzelmek és szürke hétköznapok - mindennapi történet, az élet pontosan ilyen, a szükséges pluszt pedig a költészet és Pablo Neruda izgalmas karaktere adja. Nem tudnék életre szóló idézeteket mondani a filmből, de jó néhány jelenet velem marad, akárcsak a jó érzés, hogy részese lehetek valami különlegesen egyszerű szépségnek, egy emberi sorsot ismerhetünk meg, amely a tragikumában is felemelő tud lenni.
8/10
A Neruda postása teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
