N. K. Jemisin tegnap történelmet írt: A megtört föld-trilógia mindhárom kötete Hugo-díjas.
A trilógia első kötetéről itt: https://smokingbarrels.blog.hu/2016/08/11/konykritika_n_k_jemisin_az_otodik_evszak
a másodikról itt: https://smokingbarrels.blog.hu/2018/04/12/konyvkritika_n_k_jemisin_az_obeliszkkapu írtunk.
Varázslatos. Elképesztő. Nem nagyon lehet rá szavakat találni. Régen könnyeztem meg regény végét utoljára, most megtörtént. Megható, megindító, szívfacsaró, őszinte. Csodálatos. Megkapta a Locus- és a Nebula-díjat, tegnap este pedig megkapta a Hugo-díjat is, teljesen megérdemelten. A megtört föld-trilógia utolsó kötete méltó befejezése egy rendkívüli, lélegzetelállító történetnek.
Az események fonalát ott vesszük fel, ahol Az obeliszkkapuban elhagytuk: közeleg az idő, amikor a Holdat vissza lehet adni Földapának, hogy egy új, jobb világ épülhessen. Essun próbál fizikailag és lelkileg is megerősödni a feladathoz, miközben a sivatagon átkelve Rennanisz felé tart a kasztrimai túlélőkkel. A lánya, Nassun körül szintén minden összeomlott; neki is el kell hagynia a látszólagos biztonságot nyújtó apró közt, és útra kell kelnie Schaffával, hogy elpusztíthasson mindent, mert nem lát más megoldást. Anya és lánya is elveszített valaki fontosat, és mindketten akaratlanul tönkretették a helyet, ahová befogadták őket. Mindketten készülnek az utolsó, nagy próbatételre, csak ellenkező célokkal. Mindeközben pedig Hoa elmeséli nekünk, hogyan kezdődött; elmeséli, mi történt Szil Anagisztban, több ezer évvel ezelőtt.
A regény a legelejétől kezdve olyan, mint egy hatalmas tűzijáték, az első fejezetnél már jön a borzongás, a libabőr, és az ember hiába próbálja kis adagokban olvasni, hogy tovább tartson, nem igazán megy. Annyi rétege van, annyi mondanivalója, még a legapróbb félmondatokban is találunk elgondolkodnivalót. A szabad akarat fontossága (Schaffa), az intimitás dimenziói (Hoa és Essun), a szeretet formái (Lerna), az emberi fogalmának folyamatos újraértelmezése is megjelenik, miközben a végén fény derül Hoa második személyű narrálásának okára, minden apró részlet értelmet kap.
A kötet egyik legfontosabb gondolata egyén és közösség kapcsolata, az egyén felelőssége. Nagy ár-e az emberiség jövője a szerettünk életéért cserébe? Megéri-e feláldozni magunkat egy nagyobb jó érdekében? Essunnak több vesztenivalója van, mint gondolta, Nassun viszont egy ember érdekében készül romba dönteni mindent. Biztosan igaza volt Alabástromnak, hogy „vannak dolgok, amik annyira elromlottak, hogy nem lehet őket helyrehozni”? A végén úgyis egy dolog marad: a remény.
Hoával együtt számolunk vissza a fejezetek során (milyen egyszerű és szívszorító ötlet ez is), hogy a végén minden a helyére kerüljön. Jemisin ironikus humora néha egészen lehetetlen helyeken csillan meg, bölcsességgel kezeli a tragédiákat is. És igazából csak így érdemes regényt írni, ahogy Jemisin teszi, őszintén. Olyan őszinte fájdalom, valódi, megélt érzelmek áradnak a lapokról, hogy teljesen megtöltik élettel (varázzsal) a szereplőket.
Essun karaktere még mindig rejt újabb mélységeket, Nassun pedig bámulatosan és drámaian válik felnőtté, és hozza meg a végső döntést. Hoa múltja új dimenziókkal gazdagítja a történetet, az embertelenség és kizsákmányolás bemutatása megrázó, kiderül, hogy mégsem minden élet szent Szil Anagisztban. Az Essunt körülvevő mellékszereplők is célokkal, vágyakkal teliek, és igen, ők is ott vannak a legvégén. Mert ahogy Hoa mondja: „– Azt hiszem (…), hogy ha szeretsz valakit, akkor nem döntheted el, hogy hogyan szeressen viszont.”
Amellett pedig, hogy egy nagyszerű történet szinte lélegző karakterekkel, igazi terápiás könyv ez, mindenkinek, aki valaha elveszített valaki fontosat. Hogyan lehet a veszteség fájdalmával tovább élni? Mit lehet tenni, amikor minden értelmét veszti? A legfontosabb útravalója a történetnek, hogy tovább kell menni, bármi történjen, mert csak így lehet túlélni. És túl kell élni. Ahogy Hoa mondja Essunnak, ennyi az egész: – Tarts. Előre.
10/10
A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
