Anne Bishop urban fantasy könyvsorozata folytatódik! Nagyon örülök, hogy leírhattam ezt a mondatot, ugyanis a sorozat nyitó darabját igencsak szerettem. A Holló a hollónak kapcsán főleg arra voltam kíváncsi, hogy lesz-e annyira jó, mint a Vörös betűkkel, kihasználja-e a benne levő potenciált.
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. A Lakeside-i Udvarban visszaállt a rend, a vérpróféta Meggie Corbyn tovább dolgozik emberi összekötőként és barátsága elmélyülőben Simon Wolfgarddal, az Udvar vezetőjével és vérfarkassal. A lánynak meg kell tanulnia, hogyan kell nemcsak szabadon, hanem a terra indigene lények között is élni. A fő feszültség, azonban nem az Udvarból, hanem kívülről érkezik: az emberek és a terra indigene lények közötti ellentétek, konfliktusok baljóslatú irányt vesznek, merényletekben támadnak a terra indigene hollókra. Ráadásul rejtélyes drog került az utcákra, amely mindegyik fajt képes megőrjíteni és tragédiát okozni. Míg Meggie bőre alatt jóslatok lapulnak a történtekkel kapcsolatban, Simon és a többiek attól tartanak, hogy háború lesz, ami teljes emberi városok eltörlésével is járhat.
Végig nagyon tetszett a fent felvázolt történet alakulása, mert az írónő meglépte azt, amelyre a leginkább vágytam: kitágította az első részben bemutatott világot, nem félt kilépni az Udvar már ismerős és némileg megértett közegéből. Természetesen az Udvar maradt a központi helyszín, ami nem is véletlen, hiszen egy cassandra sangue lány talált ott menedéket, de különböző szemszögeket is bevetett Anne Bishop annak érdekében, hogy megismerhessük a világ többi részét. És remekül használta ezt az eszközt: nem volt feleslegesen túlhasználva, nem volt érdektelen szereplő ennek a keretén belül, amit nagyra értékeltem, mert az utóbbi időben sajnos találkoztam olyan könyvvel, aminél ezt éreztem. Egyetlen negatívum, hogy nehezen indult be a cselekmény, az első 100 oldalon nehezen fogyott el, nem tudtam elképzelni, hogy lesz ebből egy egységes történet, de utána szerencsére magára talált a könyv. Szintén nehéz volt belerázódni a könyv világába amiatt, hogy a sok idegen kifejezést és a világbeli sajátosságokat újfent meg kellett szoknom. Nem hiába van a könyv elején néhány dolog külön feltüntetve, például a hét napjai és Lakeside térképe. Időről időre megfeledkeztem például arról, hogy az Udvar a város közepén helyezkedik el.
A részben különböző szemszögeknek köszönhetőn több új szereplőt is megismerhetünk a történet során. Közülük Steve Ferryman lett az abszolút kedvencem, aki egy titokzatos falu, Ferryman’s Landing polgármestere. A név azonosság nem teljesen véletlen, ugyanis a falu lakói nemzedékek óta ugyanott élnek és mindenben összetartanak. Steve egy jó fej fickó, aki a családi vállalkozásban a falut érintő kompot is szokta vezetni. Balszerencséjére pont akkor ment ki a mosdóba, amikor a tanács a polgármester személyéről szavazott és az volt a megérzésük, hogy az alig 30 éves Steve tökéletes lesz erre a pozícióra. És ebben a közösségben a megérzések kiemelt fontossággal bírnak, ugyanis Ferryman’s Landing lakói az ún. intuit néphez tartoznak. Nem klasszikusan vett terra indigene teremtmények, de nem is teljesen egyszerű emberek. Mindenkinek szoktak megérzései lenni (a valóságban is mennyit emlegetjük a női megérzést vagy akár a deja vu-t), az intuit népnek azonban mindennaposak a megérzéseik, amelyek általában igaznak bizonyulnak. Steve is egyre váratlanabb dolgokkal kapcsolatban érez feszülő érzést a lapockái között és így kerül kapcsolatba Simonnal és az Udvarral. Érdekes és remélem hosszan tartó szövetség is lesz az övék.
A cselekményben fontos szerepet kapott az is, hogy a terra indigene lények és az emberek között mennyire kényes a viszony. Örültem, hogy erről sokkal többet megtudhattunk, most például minden ott kezdődik, hogy az ember csak bérelheti az általa használt földet. Egy rossz húzás és a terra indigene lények egyszerűen kiüríthetnek egy egész várost, ha úgy érzik, hogy az adott város túl rossz döntéseket hozott. Az emberek oldaláról megjelenik még a politika és a rasszizmus is – ebben éreztem a való világra reflektáló társadalom kritikát is az írónő részéről. A legveszélyesebbnek egy emberi mozgalom tűnik, amely előrébb helyezi magát a terra indigene lényeknél.
Ami még mindenképpen a pozitívumok közé írható, hogy Meggie karaktere is tovább lett bontogatva a történet során. A cassandra sangue lányok ugyanis nem csak az olvasó előtt rejtélyes teremtmények, hanem a könyv szereplőinek is. A vámpírok édes vérűeknek hívják őket és tilos inniuk a vérüket, azonban még a vámpír klán feje sem tudja, pontosan miért van ez így. A többi terra indigene lény pedig még ennyit sem tud, annyi csupán a köztudott, hogy egy cassandra sangue 1000 vágást, azaz ezer jóslást ér meg, mielőtt meghal. És a halál általában túl hamar, fiatalabb korban következik be. Meggie, mielőtt megszökött a fogvatartójától, csak azt a zárt világot ismerte, ahol csak nagyon sok pénzért ejtettek metszéseket rajta, mégis félő, hogy vajon mennyi ideje van még hátra. Egyáltalán, mit jelent az ezer vágás? Számít a hossz, mélység, a seb elhelyezkedése? Ráadásul az is kiderül, hogy Meggie bőre sokkal érzékenyebb az átlagos emberekénél. Simon mindenkinél jobban igyekszik választ kapni a kérdésekre és közben azzal is szembesülnie kell, hogy a vérprófétáknak nem csak a túl sok metszés okoz őrületet és akár halált, hanem a túl kevés is. Felvetődik a kérdés, hogy ugyan borzalmas dolog börtönben, rabszolgaként tartani a vérprófétákat, de a kinn, a világban élő, szabad lányokra is nehéz sors vár, ha nem tanulják meg, hogyan éljenek együtt a képességükkel.
Végezetül meg kell említenem, hogy sokszor mennyire zseniálisak az interakciók a karakterek között, sok a humoros szituáció és az írónő könnyedén eléri, hogy megszeressük a szereplőket, legyen az terra indigene lény, vagy épp ember. Érdekesen alakul Meggie és Simon kapcsolata is, ami egy klasszikus szerelmi történet is lehetne, ahol már mindenki tudja, mi a helyzet, csak épp az érintettek nem, de fog az még problémákat okozni, hogy Meggie-ék mennyire különbözőek, még csak nem is egy fajhoz tartoznak.
Remek folytatás tehát A holló a hollónak, a gyönyörű borító mögött egy rendes felépítésű regény lapul, ami szerencsére nem csak egy helyben toporog. Igazi, felnőtteknek szóló fantasy. Várom nagyon a 3. részt!
9/10
A könyvet a Twister Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
