Irtsunk nagy bogarakat! Paul Verhoeven kellett ahhoz, hogy ebből a lássuk be nem túlságosan acélos alapötletből készült alkotásból kultfilm legyen. Habár a bemutató idején hatalmas bukta volt ez a Robert A. Heinlein könyve alapján készült műremek, az évek során mégis megkedvelte a közönség. Mivel A-lista közelében sem lévő színészek játszották a főszerepet (emlékszik valaki Casper Van Dien-re vagy Dina Meyer-re? Denise Richards sem a művészi képességeinek köszönhetően maradt meg elsősorban a férfi nézők emlékezetében, pedig itt nem is volt annyira alulöltözve mint pl. A Vad vágyakban vagy a Világ nem elég című. Bond-filmben), ezért a büdzsé nagy részét effektekre költhették az alkotók, amelyek mai szemmel nézve picit már túlhaladottak, de akkoriban nagyon látványosak voltak. Szögezzük le, hogy ez a film elég véresre sikeredett, nem mondanám horrornak, de elég rendesen be tud tenni még ma is a gyengébb gyomorzattal rendelkező nézőnek az a sok, igencsak változatos módon lemészárolt ember, akiket a bogarak nemcsak felnyársaltak, hanem levágták a fejüket, kiszívták az agyukat, és ez még közel sem a teljes repertoárjuk. Hát csoda, hogy a faék egyszerűségű történet ellenére azon szurkolunk, hogy minél előbb taccsra tegye az űrgyalogság és a flotta egyesített ereje ezeket az ultranagyra nőtt csáprágókat? Oltári nagy buli volt régen végigasszisztálni ezt a helyre kis tesztoszteronmozit, arra viszont csak felnőtt fejjel jön rá az ember lánya, hogy egyáltalán nem üres akció és CGI-orgiáról van szó, Verhoeven a háttérben felrajzolt egy erős társadalomkritikát is. Egy erősen militáns világban nőnek fel a fiatalok, akik a burokban élt gimis évek után hirtelen egy háború kellős közepén találják magukat, és miközben a túlélésért küzdenek, nincs idejük és energiájuk azzal foglalkozni, hogy a média által sugárzott sikerproganda milyen húsdarálóba küldi a naiv önként jelentkező katonákat. Mindezzel együtt ez még ma is egy első osztályú B-film, amelyen nem kell túl sokat gondolkodni (a bogarak rosszak, ki kell nyírni őket vagy ők nyírnak ki bennünket), viszont igazi bűnös élvezet, amely kiválóan fel tud dobni egy unalmas, esős délutánt.
Johnny Rico (Casper Van Dien) barátaival együtt most végez a gimiben, és a jó családból származó és jól sportoló fiatalembernek el kell döntenie, hol folytassa tovább az életét. A szülei azt szeretnék, hogy továbbtanuljon, azonban szerelme, Carmen (Denise Richards) a flottához jelentkezik pilótának, ezért úgy dönt, hogy űrgyalogos lesz. A romantikus ábrándok azonban gyorsan tovaszállnak, amikor elkezdődik a háború a bogarakkal…
A film első része olyan, mintha egy tévésorozatot néznénk, ahol a középsulis fiatalok élik a maguk igazából gondtalan életét (amelyet ők természetesen hatalmas drámaként élnek meg, dübörögnek az érzelmek, a féltékenység, és amerikai fociból sincs hiány), hogy aztán egy nagyon hirtelen váltással a hadseregbe kerülve viharsebesen fel kell, hogy nőjenek. Carmen annyira szereti a munkáját, hogy karrierje érdekében szakít Johnny-val, aki szintén végigjárja a maga útját a gyalogosok között, amíg társai elfogadják őt vezetőnek. Harmadik barátjuk, Carl (Neil Patrick Harris) eszének köszönhetően hamarosan ezredes lesz, és ő jön rá, hogy van egy bogárzseni, aki nagyon is intelligensen irányítja a hadmozdulatokat az emberek ellen. Dizzy Johnny miatt csatlakozik az űrgyalogsághoz, aki természetesen először nem akar túllépni a barátság keretein, mert nem tudja Carment kiverni a fejéből. Mielőtt azonban végképp ráunnánk az egyre jobban keveredő érzelmi szálakra, a bogarak lerombolják Johnnyék szülővárosát, kitör a háború és végre jöhet a zúzás.
Casper Van Dien-t nagyon futatták egy ideig a 90-es években, még Tarzant is eljátszhatta, de nem véletlenül merült el a süllyesztőben, emberünk eszméletlenül jól nézett ki, de színészi tehetsége kb. annyi volt, mint nekem. Mivel azonban ebben az esetben nem volt szükség komolyabb emberábrázolásra, tökéletesen megfelelt a főszerepre. Denise Richards sem vitte túlzásba a művészi mélységet, ő is inkább a testi adottságai miatt került bele a filmbe, de nem nagyon lógott ki a sorból, a színészek közül csak Michael Ironside emelkedik ki, a többiek eléggé haloványan teljesítettek, de ehhez a filmhez ez is elég volt. Személyes kedvencem a mellékszerepben feltűnő Clancy Brown (ugye emlékszünk még rá, milyen zseniális volt a Hegylakóban?), és Jake Busey is felejthetetlen.
Mivel tudott kiemelkedni ez a film a hasonszőrű alkotások közül? A saját korában egyedülálló látványvilágával (100 millió dollárt tapsoltak el főleg látványra, ami akkoriban nem kis pénz volt, de meg is volt az eredménye, ájultunk befelé a moziban), a hangulatos egysorosaival és az olyan utánozhatatlan jeleneteivel, mint amikor pl. az ezredes kibukdácsol a hűtőkamrából és látványosan idegösszeomlást kap, de nagyon hosszan lehetne sorolni ezeket a példákat. Vagyis igazából Verhoeven és a trükkmesterek tehetsége turbózta fel ezt az amúgy eléggé egysíkú akciómozit, amelynek értelme nem sok van, de a coolságfaktora az Olümposzig ér. Hosszan lehetne sorolni a film hibáit (gyenge színészi játék, közhelyes szöveg, a forgatókönyv feslettsége, a látvány elsődlegessége a dramaturgiával szemben stb.), de mindezek ellenére ebben az alkotásban megvan az a bizonyos plusz, ami miatt sok-sok évvel a bemutató után is csillogni kezd a szemünk, ha szóba kerül.
7/10
A Csillagközi invázió teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.