A. J. Finn amerikai újságíró bemutatkozó regénye olyan thriller, olyan monodráma, aminek feszültségét a főszereplő bezártsága is fokozza. Ez a feszültség azonban sajnos egy idő után ellaposodik, az olvasó is egyre inkább bezárva érzi magát a könyv oldalai közé, de ahelyett, hogy tövig rágná a körmeit olvasás közben, ásítozik, és örül, hogy ő le tudja tenni a regényt, és (a főszereplővel ellentétben) ki tud menni a világba.

A főszereplő, a narrátor Anna Fox, egy harmincas évei végén járó nő, aki korábban gyermekpszichológusként dolgozott, egy trauma miatt azonban már 10 hónapja nem képes elhagyni harlemi házát. Egyedül (illetve a macskájával, Punccsal) él, a napjai egyhangúan telnek: sokat iszik (bort), régi, fekete-fehér filmeket néz, sakkozik, és az Agora nevű chatszobában ad tanácsokat a hozzá hasonlóan agorafóbiával küzdő embereknek. Ezek mellett a szomszédai megfigyelésével tölti a legtöbb időt, az ablakból, fényképezőgépének objektívén keresztül követi az életüket.

Anna világa akkor fordul nagyot, amikor a szemközti házba beköltöznek Russellék – Anna lát valamit az ablakából, de egy gyógyszereken élő, iszákos, rögeszmés nőnek senki nem hisz, egy idő után már saját maga sem. A regényben végigkövethetjük Anna elbizonytalanodását, és azt a folyamatot is, aminek a végén talán képes lesz szembenézni múltjával, képes lesz megtenni azt az egy lépést (konkrét és szimbolikus értelemben is), amivel visszatér az életbe.

A naplószerű felépítés és az E/1.-es narráció kifejezetten jót tesz a történetnek, Anna karaktere érdekes, az olvasó kíváncsi a jelenére és a múltjára is, a regény eleje pörgős, Anna kellő iróniával (és öniróniával) mutatja be kényszerű bezártságát. Ahogy lassan feltárul a múltja, és egyre többet tudunk meg a férjéről és kislányáról, a humor helyét egyre inkább átveszi a fájdalom és a bűntudat, ráadásul megjelenik a Russel-család is, akiknek legalább annyi rejtegetnivalójuk van, mint Annának.

Onnantól, hogy Anna lát (vagy csak azt képzeli, hogy lát) valamit az ablakából Russelléknél, borzasztóan leül a történet – egyre csak nyúlik, mint a rétestészta, nem halad semerre, ami sajnos a főszereplő bezártságából is adódik. Az agorafóbia nagyon eredeti ötlet, de egy krimiszerű történetnél, ahol a cselekmény fontos része lenne a „nyomozás”, az összefüggések megtalálása, a kapcsolatok felfejtése, egy idő után elég irritáló, hogy a főszereplő csak az ablakon (és az interneten, amivel nem megy semmire) keresztül képes bármilyen megfigyelést végezni. Így eltűnik a feszültség, ráadásul ahogy kiderül, hogy valójában mi is történt Anna családjával, már ő sem annyira szimpatikus, mi is sokkal kevésbé bízunk benne. A mellékszereplők sem lendítenek sokat az eseményeken, hiszen a lényeg Anna fejében játszódik.

Ha kb. 200 oldallal rövidebb lenne a regény, sokkal jobb lenne a ritmusa, feszesebb lenne, végig lehetne izgulni az egészet. A fülszöveg szerint nemsokára film készül belőle – abban talán ezt ki lehet majd küszöbölni, és akkor kapunk egy jó alapötletű, korrekt történetet egy érzelmileg nagyon összetett, karakteres főszereplővel. A regényben két olyan csavar van, ami meglepő, talán kicsit megdöbbentő is, de összességében nem túl eredeti. Az igazi ereje Anna személyiségében, a karakterének fejlődésében van; annak megrajzolásában, ahogy egy a bűntudatát gyógyszerekkel és alkohollal elnyomó nő lassan felülkerekedik a félelmein, és talán újra elkezd élni.

7/10

A kötetet az Alexandra Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.