A filmet a Titanic Filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.
Fontosnak tartom, hogy filmek készüljenek a magyar társadalmat meghatározó kérdésekről, problémákról, és a hazai filmgyártás egyik legnagyobb fogyatékosságának éppen azt látom, hogy szemben például Romániával, itthon egy-egy kósza Kojotot leszámítva szinte alig készül olyan mű, ami valóságunkra reflektálna. Ebben természetesen Andy Vajna felelőssége is elvitathatatlan, akinek fixa ideája, hogy közönségfilmeket kell készíteni (és persze a Valami Amerika 3. és a Pappa pia fogadtatása tökéletesen igazolja is ezt az attitűdjét), de a lényeg, hogy rendkívül örülök, hogy hébe-hóba azért olyan művek is megszületnek, mint a Genezis. Annak pedig sokkal jobban tudnék örülni, ha ezek a művek még jól is sikerülnének.
Persze nem egyszerű vállalkozás pont a romagyilkosságokat feldolgozni - nemcsak a téma szélsőséges jellege miatt, hanem mert nehéz erről a témáról bármit is állítani. Az elkövetőknek nem voltak racionális indokai, az áldozatoknak pedig jóformán semmi szerepük azon kívül, hogy éppen ők kerültek a puskák célkeresztjébe. Ugyanezt tapasztalhatjuk az iskolai lövöldözésekről szóló művekben, amelyekben magyarázat helyett szintén csak letaglózó krónikáját látni az eseményeknek. A rendező Bogdán Árpád is igyekezett interjúkban úgy fogalmazni, hogy ez az alkotás valójában nem a romagyilkosságokról szól, csak hát a forgatókönyv hármas szerkesztése, három szemszöge éppen azt ígérné, hogy minden oldaláról körbe akarja járni a témát.
3 darab, minimális kapcsolódási pontokkal bíró történetszálat eleve nehéz egymás mögé fűzni úgy, hogy pont szimbolikus párhuzamosságuk hangsúlyozódjon ki, ez a legnagyobbak közül is csak minden másodiknak sikerül (szerintem a formátum mestereinek számító Iñárritunak és Paul Haggisnek is beletört már egy-kétszer a bicskája), ebből a szempontból nincs mit felróni Bogdánnak. Sőt, szerkesztés, az elképzelés kidolgozása tekintetében még tulajdonképpen jól is vette az akadályokat. A Genezist elsősorban megközelítése teszi értelmezhetetlenné: olyan élmény, mintha Hollywoodban készült volna egy film a romagyilkosságokról, majd ennek megpróbáltuk volna elkészíteni az európai remake-jét.
Ennek feszültsége már az első képkockán megjelenik, ugyanis sikerült szélesvásznú képarányt választani egy szűk beállításokból, közelikből dolgozó látványhoz. Nem véletlen, hogy a Saul fiát 4:3-ban vetítették, ugyanis ez a fajta képiség máskülönben azt az érzetet kelti, hogy valami folyamatosan le van vágva az eredeti kompozíciókból. De az ezeken a beállításokon és főleg a totálokon is látszik, hogy a Genezis gyönyörű darab, a fényképezés színei, fényei tökéletesek, a kameramunka érzékeny és magával ragadó (az egyik egysnittesre még Rév Marcell is büszke lenne), a képi világ pedig tökéletesen illeszkedik a jórészt merengő, szótlan filmnyelvhez. Ez tagadhatatlanul a rendezés érdeme is, Bogdán ugyanis vizuális szimbolikában és fogalmazásmódban is erős, és láthatóan szereti, ha szavak helyett inkább a látottak beszélnek.
Rendkívül befelé forduló filmről van szó, annyira, hogy néha talán jobb is lett volna, ha a szereplők jobban megnyílnak a kamera felé, elvégre mindegyiküknek csak 40 perce van kibontakozni. De ez azonnal pozitívummá ért, amikor valaki kinyitotta a száját, Bogdán dialógjai ugyanis olyan művi, mesterkélt szövegeket tartalmaznak, amik még diákfilmekben is kínosan veszik ki magukat. A védőügyvédi megbizatást például úgy kapja meg az egyik főszereplő Hanna, mintha legalábbis egy heist movie-ba csöppentünk volna ("itt jön maga a képbe"), de a helyzet értelemszerűen a roma szereplőknél a leglátványosabb, akik egy-két kivétellel mívesre csiszolt körmondatokban kommunikálnak. Ennek fényében nem meglepő, hogy a színészek alakításában sincs sok hitelesség (érdekes módon pont a 9 éves Ricsit alakító Csordás Milán még a legügyesebb), és Genezis szociográfiája annyira felszínes, hogy a látottak alapján alkotója inkább tűnik nyugat-európainak, mint romának.
Azonban végeredményben ez csak tünete a Genezist átjáró alapvető problémájának, miszerint Bogdán (Mundruczó nyomdokaiba lépve) mindenáron hollywoodi sorminta alapján akarja kidolgozni üzenetét, majd erre telepedni rá egy európaias, művészi attitűddel. Ezért láthatjuk ezt az életképekre felfűzött, elliptikus történetmesélést, amely a végjáték fájdalmasan didaktikus megkomponálást leszámítva erősen a szimbolikára alapoz - és ezért törik meg ezt olyan brutálisan amerikai klisék, mint hogy az elkövető trófeaként őrzi a gyilkosságról szóló újságcikkeket, hogy a hetente egyszer fürdő gyerekek minden tesióra után zuhanyoznak az omladozó vakolatú iskolában (mert hát a bullying mindig a zuhanyzóban kell, hogy történjen), hogy a gyilkosok belső konfliktusa rögtön egy tarantinói kínzásjelenetben csúcsosodik ki.
És ami a legnagyobb baj, hogy ettől végül a Genezisnek semmi értelme nincs. Ha a Csak a szélnek nem sikerült megfejteni a megfejthetetlent, ezúttal még annyira sem sikerül mélyére ásni a romagyilkosságok mozgatórugóinak, a feleket vagy az igazságszolgáltatást meghatározó társadalmi környezetnek, sőt tulajdonképpen a konkrét bűneset elhagyásával egyenesen koherensebb történetet (vagyis 40 perces történetkezdeményeket...) kaphatnánk. És nem kellene olyan borzasztó, a 90-es évek bárgyú komédiáiba illő karakteríveket végignéznünk, mint hogy az ügyvédnő karrierje közepén rájön, hogy ő nem akar védőügyvéd lenni, mert bizony nem mindig ártatlanokat kell képviselnie. Hanem például rasszista gyilkosokat is. Ilyen eszméletlenül bugyuta tanulságokat sikerült kihozni ebből az ügyből ennyi év távlatából, nem tudom, mi volt a cél a Genezissel.
5/10
A Genezis teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
