Huszonöt modern horrornovella - csupán ennyit ígér a GABO Könyvkiadó által gondozott, Sötétség című novelláskötet. Az eredeti angol cím (Darkness: Two Decades of Modern Horror) a minimalisztikusra csupaszított magyarral szemben utal arra, hogy az ismert szerkesztőnő, Ellen Datlow milyen gondolatiság mentén válogatta össze ezt a kötetet. Ahogy a különféle horror- és sci-fi magazinok szerkesztőjeként elhíresült hölgy e könyv bevezetőjében le is írja, ez a válogatás hangsúlyosan nem az 1984 és 2005 közötti legjobb amerikai-angol horrornovellákat tartalmazza, csak olyan rövid műveket, amelyek ebben az időszakban kerültek kiadásra, közel állnak a szívéhez, valamint reprezentatív képet adnak az akkori borzongató novellairodalom élvonalából.
Mennyire érti el célkitűzéseit a kötet? Szubjektív gyűjteményként nem tudom vitatni a könyv érdemeit, hiszen Datlow ízlése a saját egyéni dolga, ha neki ezek voltak a könyv kiadásakor éppen aktuális kedvencei, hát legyen. Objektivitásra törekedve az, hogy ezek a novellák mennyire reprezentálják a nagy hatású Clive Barker színre lépése utáni húsz év horror élvonalat, nos, az már vitatható. Az írók listája mindenesetre igazán impozáns: Stephen King, Clive Barker, Dan Simmons, Peter Straub, Joe R. Landsdale, Neil Gaiman, Joe Hill, stb... Ám ilyen kicsiben nehéz igazán maradandót alkotni, és még ezeknek a horrorzseniknek sem feltétlenül sikerült ezt megtenniük a kötetben szereplő műveikkel.
Barker nyitó novellája (Jacqueline Ess akarata és végső akarata) mondjuk vitathatatlanul az egyik legjobb rövid műve, és ezen válogatásnak is egy erős felütést ad. Korábban már olvastam ezt a novellát, bátran nevezhetem a személyes kedvencemnek is. Szexualitástól túlfűtött, szélsőséges testi és lelki torzulásokkal terhelt elbeszélés, amely a felszínen egy különleges képességgel megvert nőről szól, a gondolatiság szintjén pedig a nőiség kérdéskörét vizsgálja a horror eszközeivel.
A további sztorik azonban már nem mind ilyen erősek és hatásosak. A kötet legtöbb darabja kb. öt perc alatt elolvasható, tíz oldalas szösszenet, amely terjedelem nem igazán alkalmas arra, hogy egyszerre borzongató, stílusos és elgondolkodtató alkotással szembesülhessünk, valami ebből a kívánatos hármasból szinte mindig csorbul. Nem fogom egyesével átrágni mind a huszonöt horrornovellát, de "állatorvosi lóként" idecitálnék három sztorit, amik jól reprezentálják, hogy mi lehet a baj ezekkel a történetekkel.
Első "áldozatom" Edward Bryant rögtön másodikként érkező, Csirketánc című darabja, amely a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel banalitását ábrázolja egy szerencsétlen fiú sorsán keresztül. A novella velejét képező, az utolsó két oldalon artikulálódó gondolati párhuzam dicséretes és ötletes, ám ennek felvezetése problematikus. A főszereplővel nehéz együtt érezni, és sajnos feszültség építésről sem igazán beszélhetünk. Jómagam félelmet vagy iszonyatot nem éreztem, csak csalódottságot és hiányérzetet, valamint némi ellenszenvet a fura szereplők iránt. Itt tehát a borzongás hiányzik, a stílus is hibádzik, az elgondolkodtatás viszont megvan.
A kötet második felében helyet foglaló, Neil Gaiman nevével fémjelzett Felfalva (Jelenetek egy játékfilmből) című rövid történet szintén tipikus. Ez valójában csak egy forgatókönyvnek álcázott vázlat, aminek a gunyoros mondanivalója (a művészet szolgálatában álló erőszak visszássága) csupán hártyavékony ürügy a gyomorforgató szörnyűségek kapcsán, amiket a film noir klisékből táplálkozó sztori prezentál. Gaimannél a zsigeri borzongás - vagyis inkább iszonyat - jelen van, minden más szempontból viszont gyenge a novella.
Végül felhoznám a harmadikként olvasható történetet, Thomas Ligottitól Az álarcok nagyobb ünnepségét. A furcsa, arcokról és maszkokról szóló, álomszerű sztori esetében már nem is egy modern, inkább egy posztmodern horrornovelláról beszélhetünk. A modern horrort általában Stephen King nevéhez kötjük, és alapvetően a hétköznapi világunkban felbukkanó, hozzánk hasonlóan esendő szereplőkkel megeső, mindennapi félelmeinket megtestesítő rémségeket vesszük e gyűjtőfogalom alá - a gótikus horror klasszikus, ódon kastélyokban rejtőző szörnyetegeivel szemben. Thomas Ligotti sztorija azonban már e helyett a mindent megkérdőjelező, a szilárd kategóriákat cseppfolyóssá és egyszerű eszközökkel megfoghatatlanná változtató posztmodernizmus jegyeit viseli magán. Sem a rövidke, de legalább jó zavaros történet, sem a mondanivalója nem egy egyszerű, könnyen befogadható és megszerethető darab, finoman fogalmazva is nyitott a novella a különféle értelmezési lehetőségekre. Ez sokaknál bizony beteszi majd a kaput, akik szorosan vett, azonnal ható horrorra vágynak/vágytak volna az antológiától.
A többi történet általában e három véglet között ingadozik, a borzalom-stílus-mondanivaló szentháromság egyensúlya rendszerint felborul, nem egyszer a posztmodern megközelítésmód oltárán feláldozva az egyes elemeket. Az asszimetria persze nem feltétlenül tesz rosszá egy-egy novellát, ám a befogadói oldalról komoly akadályokat jelenthet.
Van azért néhány kifejezetten jól sikerült, mindhárom hivatkozott szempontból nagyszerű történet is a kötetben, ezek jellemzően a kicsivel hosszabb elbeszélések közül kerülnek ki. Jómagam - Barker fentebb hivatkozott történetén túl - a következőket jelölném meg "gyöngyszemként" az antológiából: George. R. R. Martintól A Körteforma Ember, Joe R. Lansdale-től A telefonáló nő (ettől különösen mocskosnak éreztem magam), Elizabeth Handtől A villikirály, Dennis Etchisontól A kutyafuttató (ez annak ellenére bravúrosan félelmetes és feszült, hogy nem is tudni, mitől kellene félni benne), David J. Schow-tól a Mennyország a hűtőben, Gene Wolfe-tól A fa a kalapom (ez az, ami talán a legjobban egyensúlyoz a három kritkérium között), Glen Hirshbergtől a Táncoló Emberek, és Joe Hilltől az Apám maszkja. 25-ből ez 9 igazán minőségi horrornovella - nem is rossz az arány, bő egyharmad!
Ha a kötetet tematikai látleletként fogjuk fel, akkor megállapítható, hogy a gyermekkori traumák és a gyermekmolesztálások a vizsgált két évtizedben is foglalkoztatják a horrort (lsd. Peter Straub - A borókafa, Joyce Carol Oates - ■■■■■, Terry Dowling - Öltés); az ikonikus horrorszörnyek se üresedtek még teljesen ki (példa ehhez: Pat Cadigan - Erő és Passió, Lucius Shepard - Kis éji zene, Poppy Z. Brite - Kalkutta, Idegek Ura); plusz a modern horror egyre inkább a posztmodern megfoghatatlan kategóriái felé fordul (David J. Schow - Mennyország a hűtőben, Dennis Etchison - A kutyafuttató, Dan Simmons - Két perc negyvenöt másodperc).
Kinek ajánlható ezek alapján ez a válogatás? Nem mindenkinek, az biztos. Az is biztos, hogy mindenki, aki szereti a horrort, talál benne valamennyi neki tetsző novellát... az viszont elég szubjektív, hogy mennyit. Én 25-ből 9 igazán jót találtam, a többi megítélése nálam az "elment", "fura"" és a "teljesen érdektelen" szélsőségek között váltakozott. Figyelembe véve a kötet egyszerű, de stílusos külsőségeit, és a jól sikerült fordításokat is (a kötet legvégén felbukkanó elütéseket most hagyjuk, biztos elfáradt a korrektor, mire végigolvasta az egészet), meglátásom szerint a Sötétség megér 7 pontot, mert a közepesnél mindenképpen érdekesebb horrorantológiának számít.
7/10
A kötetet a GABO Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni
