Danialves kritikáját itt olvashatjátok.
Szerintem ha Martin McDonagh tudná, milyen katasztrófális címekkel tudják megajándékozni a magyar fordítók a filmjeit, tutira írna róluk bosszúból egy olyan forgatókönyvet, hogy sírva nevetnénk rajta. Így viszont marad a bosszankodás, hogyan sikerült ilyen fantáziatlan címet adni egy ilyen jó kis vígjátéknak? Lövésem sincs, hogyan sikerült kihagynom eddig ezt a filmet, ami annak ellenére kerülte el a figyelmemet, hogy az Erőszakik már régen nagy kedvencem, mégis Martin McDonagh Oscar-jelölése kellett ahhoz, hogy megnézzem ezt az alkotást, amely szórakoztató és eszméletlenül agyament, de a zsenialitás sajnos hiányzik belőle. Pontosabban a feléből hiányzik, ugyanis a film első része maga a Kánaán azoknak, akik kedvelik a jó értelemben vett elborult alkotásokat és minden lehetséges alkalommal intravénásan adagolják maguknak Tarantino és Guy Ritchie fénykorabeli darabjait. Mert emberünk erősen ezeknek az úriembereknek a stílusában alkot, amelyet nagyon ügyesen európaiasit, hihetetlen jó dialógusokat ír, folyamatosan meglepi a nézőjét, Mount Everest-i magasságokban űzi a fekete komédia nagyon nem könnyű műfaját. Ezúttal sem tagadta meg önmagát, olyan görbe tükröt tart Hollywood elé - amelynek nem hódolt be, pedig minden lehetősége meglett volna rá, de ő a saját útját járja, kevés az ilyen fenegyerek ebben a szakmában, meg kell becsülni az ilyet -, hogy öröm nézni. De ezúttal kicsit túl sok lett a filozófia, túl kevés a káromkodás (mondom én ezt született úrilányként, de McDonagh-nak akkor is ez a védjegye, nem igaz?) és pont a végső nagy leszámolásra fogyott ki a szufla ebből a sztoriból. De még ezzel együtt is egy remek vígjáték, amit kár lenne kihagyni.
Marty (Colin Farrell) forgatókönyvíró, aki alkoholba fojtja a felett érzett bánatát, hogy heveny írói válságban szenved. Barátja, Billy (Sam Rockwell, aki idén végre megkapta a neki régen járó Oscar-díjat) állástalan színész, aki kutyarablásal egészíti ki nem túl fényes jövedelmét. Aztán egy nap nagy hibát követ el: egy érzelmileg labilis maffiavezér, Charlie (Woody Harrelson) si-cu kutyusát, Bonnie-t rabolja el, innentől kezdve a végkifejlet csak tragikusan komikus lehet...
Én részemről már az első jelentnél elkezdtem keresni az állkapcsomat, amit csak valahol akkor találtam meg, amikor a fiúk kivonultak a sivatagba világmegváltani, mert onnantól kezdve határozottan leült a buli, amit csak a végére sikerült újra felpörgetni, de a katarzis ezúttal sajnos elmaradt. McDonagh olyan zseniálisan forgatja ki a sablonokat, és űz gúnyt akár egyik saját szakmájából, a forgatókönyvírásból, hogy az tényleg párját ritkítja. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a saját írói válsága szolgált a film alapjául, szabadjára engedte a fantáziáját, összegyúrt minden klisét a pszichopatákról és a filmkészítésről, jól kiforgatta őket, és elénk szórta a tőle megszokott sziporkákat (csak egy példa: "Egy filmben nem lehet állatokat ölni. Csak nőket"), mi pedig csak nézünk ki a fejünkből, és próbáljuk összerakni, miről szól ez az egész őrület.
A vicces felhangon túl nagyon is komoly dolgokról esik szó ebben az alkotásban, olyasmikről, mint barátság, szeretet, gyűlölet, halál, megbocsátás. Érdekes, hogy a női karakterek mennyire alulreprentáltak és alulírtak, azonban ezt a tény McDonagh egy rá jellemző váratlan húzással laza csuklóval beleírta a forgatókönyvbe és a dolog működik, innentől kezdve tényleg nem is olyan zavaró ez a hiátus. Az azonban annál jobban, hogy egy bizonyos pontnál tényleg leül a film saját magához képest, és bár nagy nehezen kikecmereg a saját maga által ásott szellemi gödörből a forgatókönyvíró a végére, az első részre jellemző brilliáns fekete humor sajnos nem tér vissza a maga teljességében. Kár érte, de az összhatás még mindig olyan jó, hogy egyszer mindenképpen látni kell, mert nem mindennapi élményt tud nyújtani a nézőjének.
A szereposztás parádés, Sam Rockwell a kis kutyás sapijában felejthetetlen, az ő figurája a legőrültebb, a legmélyebben kidolgozott Christopher Walkené, Colin Farrell ezúttal kicsit háttérbe szorul, Woody Harrelson a végére kicsit túltolja a gengszerkedést, de amúgy veszettül jól alakítást nyújt. Harry Dean Stanton jelenléte a vásznon lenyűgözően erős, ahogyan Tom Waits is zseniális nyuszis sorozatgyilkosként.
Zakkant egy film az biztos, mégis megvannak a maga mélységei, mint minden jó vígjátéknak. De hiányzik belőle az a bizonyos plusz, ami az Erőszakikban megvolt, hiába dübörögnek itt is a zseniális egysorosok, valahogy nem ütnek akkorát, mint abban, és nem is tudnám fejből idézni őket, pedig csak most néztem meg a filmet. Talán nem véletlen, hogy ez az alkotás valahogy nem lett akkora siker, mint az életmű másik két, híresebb darabja. Mégis mindenkit arra biztatnék, hogy szánja rá az időt és nézze meg, mert minden hibájával együtt ritkán látni ilyen éjfekete humorral rendelkező, jó értelemben vett dilis filmet.
8/10
A hét pszichopata és a si-cu teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
