Miközben az Oscar-esőből méltatlanul kimaradt Doug Jones-t néztem A víz érintésében, hirtelen felvillant előttem egy gyönyörű szempár, de napokig tartott, amíg rájöttem, hogy kihez tartozik, és miért erről a filmről jutott eszembe. Tinikorom egyik nagy kedvencének főszereplőjéről van szó, Vladimir Korenev-ről, aki egy akkoriban übermenő, manapság már eléggé trash-nak tűnő ezüstszínű ruhában úszkált a tengerben egy nagyon áramvonalas kis fejfedővel a fején, és ugyanúgy el tudta hitetni velem, hogy ő a tenger ura, mint ahogyan Doug Jones. Gyerekkoromban nagyon sokszor leadta a tévé ezt az orosz filmet, tinikoromban természetesen halálosan szerelmes voltam a főszereplőbe, de azóta elteltek az évek, olyannyira elfeledtem egykori kedvencemet, hogy már csak a ragyogó szempárra és a zárójelentre emlékeztem az egészből. Némi aggállyal újráztam, nem hittem, hogy ugyanolyan hatást tud tenni rám, mint régen, és valóban, nem kicsit kopott meg ennek a régi filmnek a varázsa, de a lényeg, az érzelmek áradása és a két világ között élő fiatal fiú drámája megmaradt, a zárókép pedig engem jobban meghatott, mint del Toro minden CGI-fegyvert bevető, lírai látomása. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt az alkotást, mert látványos trükkjelentek nélkül is el tud mesélni egy tragikus történetet, amelyben ott sír az igaz szerelem és a könyörtelen végzet minden szépsége és kínja.

Tengeri ördög tartja rettegésben az embereket egy városka tengerpartján, aki azonban egyáltalán nem gonosz, sőt gondolkodás nélkül megment egy bajba került fiatal lányt, Guttiere-t (Anasztazija Vertyinszkaja) a cápától, és naná, hogy beleszeret. Az érzés elég gyorsan kölcsönös lesz, azonban a lány apja adósságai miatt kénytelen hozzámenni Don Pedrohoz (Mikhail Kozakov), innentől kezdve a végkifejlet csakis tragikus lehet...

Az én negyvenes korosztályomnak még nemcsak a Timur és csapata volt maradandó könyvélmény a gyerekkorából, hanem Beljajev azonos című kötete is, amelyet nem kevésszer olvastam el, mégis a film maradt meg jobban. Nyilván azért, mert lányból vagyok, a főhős pedig nagyon jól nézett ki. Pedig nem volt egy Schwarzenegger, viszont beszédes szemei és olyan álmodozó alkata volt, hogy tökéletes választás volt a főszerepre, mert egy nem evilági lényt testesített meg, aki szavak nélkül is el tudta játszani a tenger és a föld között őrlődő naiv szerelmes fiatalembert. Mert az alapvetően nem kicsit Verne-James Bond-Sándor Mátyás utánérzésnek tűnő sztoriban nagyon okosan az érzelmekre helyezték a hangsúlyt, ezért tud még ennyi év után is hatni a nézőjére ez a mára már kicsit avittos alkotás. Látványban ugyan erősen fapados a mi CGI-orgiákhoz szokott szemünknek, és erősen megrágcsálta az idő vasfoga, mégis még ma is hihetetlenül szerethető kis darab.

A titka valószínűleg az egyszerűségében rejlik és abban, hogy átjön rajta a nagy orosz lélek, vagyis a mélyen átélt érzelmek, a tragikusan szép történet, és szerencsére a casting is jól sikerült, az ártatlan Rómeóhoz sikerült találni egy hozzá illő Júliát, akik olyan eszköztelenül mutatták be a körülmények miatt be nem teljesedhető egyetlen és igazi szerelem minden árnyalát, hogy öröm volt nézni, a végére pedig ajánlatos bekészíteni egy százas zsepit. Don Pedro sem volt velejéig gonosz, inkább csak egy lelketlen üzletember, aki vesztére beleszeret a lányba, de fogalma sincs, hogyan nyerje el a szívét, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy a lány mást szeret, és a saját módján próbálja megoldani a helyzetet, ami végzetes fordulatot vesz. Igazi romantikus szerelmi dráma, amelyben nem a tengeri és emberi élet feloldhatatlan kettősségén van a hangsúly, pont annyira kerül bemutatásra a történetnek ez a vonása, hogy hozzáadja azt a bizonyos pluszt, amely miatt felejthetetlen lesz.

Salvator professzor híres orvos, akinek fia, Ichtiandr tüdeje gyerekkorában felmondja a szolgálatot, az édesapja megmenti az életét, azzal, hogy egy cápa kopoltyúját ülteti a testébe, de meg is pecsételi a sorsát, hiszen hosszú távon nem tud a földön lélegezni. A fiatalember mindig is a tengerben érezte jól magát, de amikor beleszeret a lányba, kénytelen szembenézni az emberek világával, amelyről semmit sem tud. A naiv ifjú természetesen egyre nagyobb bajba kerül, amelyből a barátai és édesapja együttes erővel kihúzzák ugyan, de ennek nagy ára van. Az alkotók tehetségét dicséri, hogy ebbe a bájosan egyszerű történetbe még ma is simán bele lehet feledkezni.

Ne várjunk túl sokat a filmtől, ez egy ifjúsági romantikus alkotás, ennyi és nem több, viszont megvan benne az az érzelmi töltet, amely nekem annyira hiányzott del Toro szép, de egyáltalán nem zseniális vizuális orgiájából. Az igazán mély érzelmek, a maga egyszerűségében megrázóan tragikus történet maradandó élményt tud nyújtani, nemcsak a szemet lakatja jól, hanem a lelket is, amely az igazán jó filmek sajátja. Természetesen megvannak a maga hibái az alkotásnak, a dialógusok nem kicsit porosak, a konfltikusok megmaradnak a felszínen, de bánja a kánya, a dögös halember és a szép fiatal lány nem éppen hétköznapi szerelmét kár lenne kihagyni, azt pedig nem tudom elégszer elmondani, hogy a zárókép maga a tökély.

7/10

A kétéltű ember teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.