Napjainkban a sorozatok reneszánszát éljük és mára már kezd egyre evidensebbé válni az, hogy a tévészériák háttérbe szorítják a mozifilmeket, mind fogadtatás, mind anyagiak terén. A Black Mirror esete azért kicsit mégis más. Szinte a semmiből felépített minisorozatról van szó, ismeretlen színészekkel az egyes részek főszerepeiben és különálló epizódokkal. Egy egészként nem is nagyon lehetne szummázni a sorozatot, sokkal inkább indokolt külön-külön kivesézni az első szezont kitevő három epizódot. És hogy minőségét tekintve fel tud-e nőni a sorozatok nagyjaihoz? Erről nem igazán vagyok meggyőződve, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem az évadot.
A történet egy emberrablást helyez a fókuszba, méghozzá a hercegnőét. Az emberrabló egy titkosított szerveren keresztül továbbítja szavait a miniszterelnöknek. A látszólag teljesen őrült bűnöző elképesztő dolgot követel az elnöktől: élő, egyenes tévéadásban kell szexuális közösülést folytatnia egy disznóval és amennyiben ezt nem teszi meg, megöli a hercegnőt.
A három rész közül ezt éreztem egyértelműen a leggyengébbnek. A témát sem tartom különösebben izgalmasnak, noha az epizód előrehaladtával szépen fokozódik a feszültség, a nagy durranás végül elmaradt. Tipikusan olyan epizód ez, ami nem elég bátor ahhoz, hogy nagy dolgokat mondjon, ezáltal túl sok mindent bele lehet magyarázni. Hiába tűnik bizonyos tekintetben elcsépeltnek ez a téma, úgy érzem, lett volna benne potenciál, ahhoz, hogy egy katartikus élményt okozzon. Egyszerűen az volt a benyomásom, mintha ez a rész csak azért készült volna el, hogy az ember mindenképpen végignézze a miniszterelnök cselekedetét várva. Társadalomkritikai szempontból viszont elég valósághű és valamelyest kiábrándító képet kapunk. De abszolút az volt az érzésem, hogy az alkotók többet akartak a hír hallatán valósággal megőrülő társadalom prezentálásánál, csak nem tudták, hogy ezen és az alapkoncepción felül mit kezdjenek ezzel az epizóddal. Összességében nézhető rész lett a nyitány, de nem veszít sokat az, aki kihagyja. Gyenge karakterek, karizmátlan miniszterelnök és váltakozó hangulat.
2. rész:
Amennyire lightosan indult a sorozat, akkora javulást mutatott már a folytatás. Ezúttal egy olyan jövőbeli világban járunk, ahol az embereknek egy táborra hasonlító helyen kell élniük, kötelező szolgáltatások és munkával felérő gyakorlatok teljesítésének segítségével gyűjthetnek krediteket, amiket az életük során használhatnak fel. Futurisztikus környezetbe ültetett love story-t kapunk, de egyáltalán nem a szokásos paneleken lépkedve. A főszereplő megismer egy bájos lányt, aki egy tehetségkutató műsor berkein belül próbálja az énektudását megcsillogtatni, annak érdekében, hogy kitörjön ebből a rabszolgasorsból. Ehhez azonban nincs elegendő kreditje és a meghallgatás sem az elképzelései szerint alakul.
Az alap és abból kibontakozó mondanivaló igencsak magával ragadó. A legnagyobb gond szerintem egyértelműen a játékidő rövidsége volt. Oké, egy sorozat epizódjaként nem lehet túl hosszú, de ez az alapvetés csont nélkül helytállt volna egy egész estés mozifilmként. A történet egyébként igen lassan indul be, rengeteg idő azzal megy el, hogy ezt a furcsa és kissé kaotikus világot elénk tárják. Onnantól viszont, hogy felvesszük az epizód ritmusát, olyan hatásos gondolatkifejtésekben lesz részünk, amik még valamennyire újszerűen is képesek hatni, dacára annak, hogy lényegében sok újdonságot nem tartalmaznak. Ez a különös sci-fi világ képes minden apró hibája ellenére magával ragadni és egy órán keresztül nem csak szórakozást nyújt, de még el is mesél valamit.
3. rész:
A finálé egy olyan életet tár elénk, ahol az emberek fejébe egy memóriachip van elültetve, amely kvázi teljes körű videotárként funkcionál az addigi életünk minden egyes eseményét dokumentálva. Az egész egy merevlemez használatához hasonlít. A rajta tárolt adatokat kedvünkre megtekinthetjük, de akár ki is törölhetünk emlékeket. A középpontban egy fiatal házaspár áll, melynek férfi tagja kételkedik a felesége egyik múltbéli viszonyát illetően.
Helyenként egész ígéretesen bontakozik ki a párkapcsolatok árnyoldalát bemutató jelenetsor, de a memóriás szál miatt ez is jobban működött volna teljes filmként. Az volt az érzésem, mintha a két oldal kissé kioltotta volna egymást. Nem igazán sikerült az aranyközéputat megtalálni, de a legtöbb feszültséget talán itt sikerült elérni. Azonosulhatók a karakterek, a szituációk és egész egyszerűn az ember akaratán kívül is mérlegeli, hogy milyen lehet egy ilyen életet élni. Mennyire maradna meg az emlékeink sajátos varázsa? Hogyan tudnánk alkalmazkodni ahhoz, ha más kutakodni akar az emlékeink között? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kapunk ebben a kifejezetten izgalmas, ámde túl rövid évadzáróban.
Határozottan az a benyomásom a Black Mirror kapcsán, hogy a készítők lehetőségei nem voltak a legmegfelelőbbek a kiteljesedéshez. Ismeretlen aktorokhoz képest egészen jó alakításokat látunk és az epizódok közül egyikre sem mondanám azt, hogy megbántam a megnézését. Egyszerűen úgy érzem, hogy ebben több volt. Jó nyomon jártak az alkotók, ha társadalomkritikát vagy egy ijesztő jövőképet kellett felvázolni, de összességében egyik részt sem éreztem átütő erejűnek. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom a sorozatot, hamar le lehet darálni és még gondolkodásra is ösztönöz, ami egyre ritkább a mozgóképek részéről manapság.
7/10
A Fekete tükör teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
