A Bright létezése már több szempontból is felfoghatatlan: önmagában az a tény, hogy a kis képernyő jövőjét uraló Netflix egy 90 millió dolláros látványfilmmel landoljon a Star Wars-farvízén, hogy ebből az összegből majdnem rekordnak számító 3 milliót fizessenek az első szkriptje óta rosszabbnál rosszabb filmeket író Max Landis forgatókönyvéért, és hogy ehhez a tavalyi év legkínosabb buktáját jegyző, de egyébként tehetséges David Ayert nyerjék meg... Mint a Netflixnél saját gyártású filmjeinél mostanában, úgy ebből a keverékből is nehéz kivenni, pontosan hova akarja pozicionálni magát a streaming szolgáltató. Nem ez az első alkalom, hogy ezt írom egy Netflix-darabról, de a Bright esetében sem tudok másként tenni, ugyanis az egyértelmű koncepció hiánya erre a produkcióra is rányomta a bélyegét.

Az a furcsa, hogy Landis szkriptjében egyébként tényleg egy kiváló történet alapjai vannak lefektetve, de látszik a szándék, hogy az események merre haladjanak, hogyan befolyásolják a figurákat, és hogy a jelenetek milyen érzelmeket váltsanak ki a nézőkből. A Bright persze nem rettentően újszerű: alapkonfliktusa mindössze annyi, hogy két zsaru (Will Smith, Joel Edgerton) egy hatalmas mágikus háborúba keveredik, mivel egyik házkutatásuk során beleakadnak egy varázspálcába és az azt bitorló Tikkába (Lucy Fry), akikért az egész város ölni tudna. Ami egyet csavar ezen, hogy az Edgerton játszotta Nick Jakoby egy ork, annak a fajnak a tagja, akiket alvilági kapcsolatai miatt mindenki megvet, Tikka pedig a felső tízezret képező elfek tagja. A Bright Los Angelesén ugyanis az emberek mellett ez a két faj osztozik, ami persze ebben a történetben is a feszültségek fő forrása.

A fentiek alapján tehát a történet jól ki van találva, tudja mit akar, az egész végeredményben mindössze csak egy centit csúszik szét, de éppen elég következetesen ahhoz, hogy a két óra során folyton frusztráljon, mennyire nem stimmel az összkép. David Ayer mintha mindig elkalandozna, ami nem meglepő annak fényében, hogy a Bright mennyire zsúfolt, és mennyire kapkodó film. Fel kéne vázolni például egy fantasy-Los Angeles társadalomképét, méghozzá egy píszí-tanmese triviális párhuzamain túlmenően, be kéne vezetni egy 2000 éves mitológiát a világot belengő mágiával kapcsolatban, érzékletesen elmesélni a két főszereplő zsarufilmes összemelegedését, és közben levezényelni egy legalább 6 félt érintő hajszát. A Bright pedig hol ebbe, hol abba nyúl bele: a bevezetés során például remekül vázolja fel a város faji megosztottságát, az első 20 perc után viszont ebből elvágólag csak annyi marad, hogy az orkok pontosan úgy öltözködnek és viselkednek, mint a kisebbségi gengszterek, és mindenki szenvedélyesen utálja őket.

Kapunk egy-két jelenetet, amelyek a meglehetősen kifejtetlen mitológiai hátteret próbálják szájba rágni, de egyébként tökéletesen működne a történet, ha mindenféle világvége-hókuszpókusz nélkül, pusztán egy varázspálca után rohangálnának hőseink. Szereplőink pedig teljesen véletlenszerűen botlanak bele a pálcára vadászó különböző érdekcsoportokba, és hasonlóan csodálatos indokolatlansággal menekülnek meg. Ennek egyik legdurvább megnyilvánulása, amikor Will Smith karaktere teljesen felesleges ökörködéssel keveri párosukat bajba - mondanom sem kell, hogy az előzetesek látszata ellenére az alkalmankénti humor sem passzol egyáltalán az összképbe.

Még a buddy cop-vonal tűnik a legéletképesebbnek, persze miután David Ayer egész életében ezzel a műfajjal foglalkozott (nem mellesleg elkészítve annak legjobb alkotását is), már a kisujjából is kirázza, hogyan viselkedjenek hősei a vásznon. Igaz, a Bright kissé olyan is, mintha saját korábbi filmjeinek kiherélt-újrahasznosított verziója lenne (de tényleg, a Kiképzés egyik legjobb fordulatát nemcsak pofátlanul nyilvánvalóan, de teljesen funkciótlanul is lőtték el újra). Smith és Edgerton mindenesetre egyaránt remekül alakítanak, és még Max Landis igencsak mesterkélt szövegeivel a szájukban is természetesen viselkednek a vásznon, jó közöttük a kémia.

Máskor viszont egyenesen zavarodottság árad a filmből: ha a Suicide Squad elbaltázott vágásáról kiselőadást lehetett tartani, a Brighté talán még egy egyetemi szemináriumra elegendő alapanyagot is biztosítana - és ezúttal még csak a Warner Bros. belekontárkodására sem foghatunk semmit. Az alkotás akciójeleneteiben, de legtöbb képsora alkalmával is átugrunk, mozgásokat, fontos mozzanatokat, mintha Ayer eleve rosszul tervezte vagy fel sem vette volna őket. Iszonyú nehéz követni, hogy ki-merre-mit csinál egy adott jelenetben, és nem feltétlenül azért, mert maga a vágás annyira kapkodó volna, hanem mert a film a megfelelő összekötő elemek elhagyásával ugrál térben és időben. (Ami már csak azért is kár, mert egyébként tényleg látványos darab lenne a Bright, főleg Roman Vasyanov szokás szerint pazar fényképezésének hála.)

Emiatt aztán úgy is tűnik, hogy nincs idő alaposan végigvinni a jeleneteket, minden megkezdett gondolat félig megemésztetlenül landol a képernyőn, amitől összességében nem lesz rossz film még a Bright, csak rettentő felszínes. Egy ilyen mozit teljesen el tudnánk képzelni a nyári popcornfilmek között, amikor egy Halálos iramban és egy Transformers között még talán örülni is tudnánk annak, hogy az átlagnál egy fokkal felnőttebb, fantasy-klisék helyett valamennyire a valósággal is foglalkozó produkcióval van dolgunk - mint az előző Netflix-tentpole, a Spectral esetében,csak ez kevésbé mondható bűnös élvezetnek. És emiatt nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a Netflix valójában nem a sorozatok frontját kiharcolt prémium-státuszért küzd filmjeivel, hanem pontosan azért, hogy saját pályáján teremtsen konkurenciát Hollywoodnak. Akárhogy is, a Brighttal igazán jól biztosan nem jártunk.

6/10

A Bright teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán