1973. augusztus 23-án Jan-Erik Olsson megpróbált fegyverrel kirabolni egy bankot Stockholm belvárosában. Kiválasztott négy embert túszként, majd a rendőröktől 3 millió svéd koronát, golyóálló mellényeket, sisakokat és egy gyors kocsit kért illetve, hogy hozzák ki a börtönből és vigyék oda egy barátját Clark Olofsson-t. A két férfi 5 és fél napig tartotta fogva a túszokat a bankban. A túszok elmondásuk alapján biztonságban érezték magukat Olssonnal és Olofsonnal. Nagyon megkedvelték őket, viszont féltek, hogy a rendőrök vérfürdőt rendeznek. A két férfi elfogása után az áldozatok gyűjtést rendeztek a bankrablók megsegítéséért. De mégis mi a fenéért mondom ezt most el?! Hát azért, mert ez az, amire nem kell számítani ettől a filmtől.

Clare (Teresa Palmer) egy ausztrál lány, aki egyedül utazgat Európában és éppen Berlinben jár. A magányos Clare találkozik a berlini angoltanárral, Andivel (Max Riemelt) és gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy ebből bizony románc fog kerekedni. Majd rövidesen kiderül, hogy Andi enyhén szólva sem az a típus, aki hosszú pórázon engedi szíve hölgyét, hanem inkább bezárja a lakásába, mint egy szobakutyát.

Jaj-jaj! Én nem tudom mit gondoltak a készítők mikor úgy gondolták, hogy A szoba, a 10 Cloverfield Lane és a Split után előállnak ezzel a fogvatartós sztorival, ugyanis míg a fent említett filmek még úgy ahogy hihetőek voltak, addig erről messziről bűzlik, hogy ilyen nincs (vagy ha van is, akkor biztos, nem így). Nem olvastam Melanie Joosten azonos című könyvét, azt viszont tudom, hogy ez így totál hülyeség. Andi karaktere láthatóan nem pszichopata. Úgy mutatják be, mint egy normális embert és a film nagy részében úgy is viselkedik, mint egy normális ember. Ugyanakkor mindemellett teljesen őrült és képes előre megfontoltan bezárni azt a lányt, aki odavan érte. Mégis miféle ember ez? Hát olyan, aki csak egy forgatókönyvben létezik, mert teljesen hiteltelen ez a viselkedése. Senki sem hiszi el, hogy létezik olyan személyiség, ami egyszerre egy társadalomba beilleszkedett átlagember és egy őrült pszichopata. Látványosan ez egy nem létező veszély, hogy egy minden téren normális fickó, csak úgy ok nélkül bezárjon valakit (mert tényleg szinte semmi oka rá). De akkor beszéljünk Clare-ről. Clare-nek nincs személyisége, mert ugye az ő helyébe kell képzelnünk magunkat. Viszont az egyes szituációkra olyan furcsán reagál, hogy még ez az azonosulás se sikerül olyan könnyedén. Nyugodt, mikor azt várnánk, hogy zaklatott legyen, zaklatott mikor azt várnánk, hogy nyugodt legyen. Ilyenkor, mikor a néző pár percre nem tud azonosulni vele, tűnik fel, hogy erről a csajról amúgy nem tudunk szinte semmit.

A gyenge karakterekhez gyenge színészek dukálnak. Teresa Palmer ahogy mondtam rengetegszer nem találja el milyen érzelmeket kéne, mutasson (ebben valószínűleg a rendezés is ludas). Az amúgy tök szép színésznő nagyon vacakul fest. Mint aki már egy hónapja nem aludta ki magát, amire lehet azt mondani, hogy ha bezárják egy fél évre, akkor ne sziporkázzon már, de a film elején is ugyanígy néz ki. Max Riemelt pedig, mintha Matthias Schoenaerts eltitkolt ikertestvére lenne, csak sokkal limitáltabb színészi képességekkel. Egy percig nem lehetett elhinni, hogy kattant. Inkább olyan volt, mint akit kényszerítene valaki más arra, hogy bezárja a lányt. Teljesen hiteltelen volt. Kettejük egymásra találása meg a bénázás új szintje. Élettelen beszélgetések, humortalan vicceskedések, az egyetlen indok, ami miatt minimálisan elhittem, hogy a film elején ezek ketten összejöttek, hogy mindketten magányosnak tűntek.

De a legrosszabb dolog az egészben a címe. Mi az, hogy Berlin Syndrome? Gondolom, a Stockholm-szindrómára akart utalni. Akkor hol van ebben a Stockholm-szindróma? Arról kéne, hogy szóljon a történet, hogy a fogság alatt Clare megkedveli Andi-t. Ennek pont az ellentettje történik meg. Clare alapból kedvelte Andi-t majd, amint bezárta megutálta. Ez nem Stockholm-szindróma, ez egy normális emberi reakció. Az elejétől a végéig meg akar szökni és csak muszájból teszi meg azt, amit Andi kér tőle. Az is lehet, hogy azt akarták elérni, hogy nekünk legyen Stockholm-szindrómánk, mert látjuk Andi normális életét és családját. De ettől én még nem kedvelem meg őt. Bezárt ok nélkül egy lányt és utána még nagyobb disznóságokat is művel. Ráadásul, mint már említettem el se hiszem róla, hogy ő egy valódi ember, akit nem csak egy forgatókönyv író talált ki kínjában.

Menti a menthetőt az, hogy a történet egész érdekesen alakul. Persze közelében sincs a többi hasonló zsánerű mozihoz, de elég annyira, hogy foglalkoztasson, mi fog történni. Mondhatni leköti a figyelmet. Kifejezetten tetszett a vége, egész kreatív ötlet volt. Nem egy teljes katasztrófa, de kiborító, hogy valakinek volt egy jó gondolata, miszerint lehetne filmet csinálni a Stockholm szindrómáról, majd ennyire távol kerültünk ettől a gondolattól.

6/10

A Berlin Syndrome teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.