Már most az idegennyelvű filmek Oscarjának egyik nagy esélyeseként emlegetik Robin Campillo alkotását, amely az ACT UP-ról, arról a franciaországi szervezetről szól, amely a 90-es évek elején a kormány helyett is küzdött az AIDS-felvilágosításért, és hogy megoldást találjanak a melegek és a droghasználók között járványként terjedő vírusra. Ha úgy vesszük, hiánypótló alkotásról van szó, hiszen bár az AIDS-járványról és a melegjogi mozgalmakról is egyaránt készült már film, alapvetően nem egy túlbeszélt téma, és magam is meglepődtem, milyen súlyos volt a helyzet a magyar rendszerváltás idején. Valószínűleg maga Campillo is ezzel a céllal fogott neki a munkának, így egy nem kifejezetten magával ragadó, de annál tanulságosabb 140 perc vár azokra, akik adnak egy esélyt a 120 dobbanás percenként-nek.
Ugyanis szigorúan játékfilmként nézve láttam már jobb darabokat is ebben a témában. Ha az AIDS-járvány feldolgozását veszem, az Igaz szívvel sokkal bensőségesebb, szívszorítóbb portréját adta a vírus által tönkretett életeknek, ha az életigenlő aktivizmus élményét keresem benne, akkor Campillo alkotása a Büszkeség és bányászélettel szemben marad alul. Persze érthető, hogy a 120 dobbanás percenként kínosan távol akarja tartani magát a giccstől, a kierőszakolt katarzisoktól, de ezt már olyannyira túlzásba viszi, hogy végeredményben nem több, mint egy videóra vett jegyzőkönyv.
A történet ugyanis nagyjából két részre osztható, ebből pedig az egyik fő motívumot az ACT UP gyűlései, illetve különböző akciói teszik ki. De ezt tessék komolyan venni, mert hogy Robin Campillo is annyira komolyan veszi, hogy hosszas jelenetek során, mondatról mondatra lekövetve a vitákat tárja elénk a szervezet működését, ennek keretében pedig olyan rendkívül releváns eseményeknek lehetünk tanúi, mint a pamfletek szövegezéséről vagy a Pride-ra készített plakátok kinézetéről folytatott megbeszélések. Hozzáteszem, félig-meddig működik is ez a megközelítés, hogy a stílus természetességének hála mi is az üléseken érezzük magunkat, a számos apró-cseprő részlet pedig rengeteg információt ad át a témával kapcsolatban.
Azonban mindez iszonyú személytelen tálalásban történik, nincs egy főszereplő sem, akinek a szemszöge irányítaná nemcsak a sajátunkat, de magát a narratívát is. Hiába adja már a játékidő második felének fókuszát két szereplő kapcsolata, illetve egyikük súlyosbodó betegsége, még róluk sem érezni úgy, hogy ismerjük őket, hiszen őket is csak az ACT UP szemüvegén keresztül láthattuk. Ők maguk is már jóval másfél órányi játékidőn túl kérdezik meg egymástól (és a többiekről), hogy mivel foglalkoznak, és ekkor ébredtem rá én magam is, hogy jóformán semmit nem tudtam meg a vásznon feltűnő figurákról azon kívül, hogy az ACT UP vonatkozásában milyen szerepet töltenek be.
Mondhatni, a 120 dobbanás percenként annyira hűen és módszeresen szeretne emlékeit állítani az ACT UP küzdelmének, hogy filmként ezen kívül más funkciót nem is tölt be. Ugyanakkor éppen ezért tudom azt is mondani, hogy rendkívül fontos alkotásról van szó, amely nemcsak azt az áthallásos funkciót tölti be, hogy legyen szó a filmvásznon is az AIDS áldozatairól, az érintett szubkultúrákról, de messze túlmegy a téma bejáratott kliséin is, az ideologizáláson és a könnyfakasztáson, paradox módon objektivitásával téve igazán szimpatikussá a szereplőket és ügyüket. És persze egyértelmű a konklúzió, ahogyan a saját halálukról szóló ACT UP-akciókat rendre féktelen bulizással zárják hőseink - mégsem bántam volna, ha ezt egy kicsit közvetlenebb módon is sikerül átadni.
7/10
A 120 dobbanás percenként teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
