A következő hónapokat meghatározó egyik nagy diskurzus valószínűleg az lesz, hogy a Netflix filmjei szerepelhetnek-e, illetve hogyan fognak szerepelni az Oscaron. Technikai akadálya (egyelőre) nincs a dolognak, de az Akadémia erősen mozgolódik a streaming szolgáltató ellen, két éve pedig a Beasts of No Nation hiába volt ott szinte minden fontosabb díjátadón, az Oscarig nem jutott el. Idén ezt a szerepet pedig Mudbound töltheti be, amely eddig remek kritikákat tudhat a háta mögött, a zsűri által szívesen látott témákkal is foglalkozik (amerikai történelem, rasszizmus) - és végeredményben sajnos nem is lett több egy Oscarra gyártott filmnél, ezen a tényálláson pedig cseppet sem változtat, hogy történetesen a Netflix forgalmazta.
Látatlanban arra tippelek, hogy a Mudbound alapjául szolgáló azonos című mű rendkívül megfilmesíthetetlen regény. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna olyan filmet, amelyet 5 különböző szereplő is narrál nekünk: Laura McAllan (Carey Mullingan), akit férje (Jason Clarke) a kertvárosból egy sáros mississippi farmra rángat, mert ez a régi álma; a területüket bérlő és azon gazdálkodó Jackson-házaspár (Rob Morgan, Mary J. Blige), akik azért küzdenek, hogy egy saját föld vásárlásával gyakorlatban is kitörhessenek a rabszolgasorból; az ő fiuk, Ronsel (Jason Mitchell), aki második világháborús hősként hazatérve azzal kell, hogy szembesüljön, hogy színesbőrűként itt csak lábtörlője az embereknek; valamint Laura sógora, Jamie (Garrett Hedlund), aki szintén veteránként Ronsel egyetlen barátjává és védelmezőjévé válik.
Ők tehát legalább egy ponton mind magukhoz veszik a kezdeményezést, hogy szóljanak a nézőhöz, ami számomra azt jelképezi, hogy az író-rendező Dee Rees csak a számos jelenetet belengő narrációval tudta megoldani, hogy minden szereplő gondolatai, félelmei, motivációi szerepeljenek a vásznon. Ugyanakkor ezekből jóformán nincs is több, mint amit az alkalmankénti narráció a szánkba rág, már a bevezetés alatt világossá válnak a fő törésvonalak, a következő másfél óra folyamán pedig ezek nem érlelődnek, csak forronganak a felszín alatt. (Persze az sem segít, hogy jellemző módon megint úgy sikerült a finálé egyik kulcsmomentumát előrehúzni nyitójelenetnek, hogy az inkább elvegyen az élményből, mint hozzáadjon...) A Mudbound túlnyomó részében egy helyben járunk, azt várva, hogy végre kirobbanjanak az indulatok, mert afelől már az első pillanattól, egy percig sem hagy szemernyi kételyt sem az alkotás, hogy ezek felszínre fognak törni.
Mindez pedig csak azért tart ennyi ideig, mert az öt főhős között annyira széttöredezik a narratíva, hogy ez az idő kell is ahhoz, hogy mindenki megkapja az idejét a reflektorfényben. Ezzel viszont gyakorlatilag mindenki mellékszereplővé degradálódik, aki, ha a történet úgy kívánja, sokszor 20-25 percig a vásznon sincs. Jamie és Ronsel háborús szereplése talán a szűkös költségvetés miatt is mindössze néhány képkocka, ezért őket szűk egy órán keresztül kell nélkülöznünk, utána pedig elsősorban a McAllen-házaspár rovására pótolja be a forgatókönyv ezt a kihagyást. 
A Mudbound tulajdonképpen egy életkép-tár, Dee Rees pedig minden energiáját ezeknek az életképeknek a megkomponálásába fekteti. Szinte magunk is belesüppedünk a sárba, érezzük a mocskot, a kilátástalanságot, a kiszolgáltatottságot, ahogyan ezek az emberek az időjárással és egymással is küzdenek, hogy legyen egy darab földjük. És ez a helyszínektől a fényképezésen át az érzelmek kommunikálásig mindenben megjelenik, minden, ami a vásznon látható hatásos és hiteles. De miközben a Mississippi-környéki farmerélet nehézségeiből tart nekünk diavetítést a mű, végképp elveszti a fókuszt. Alig épülnek egymásra a jelenetek, még az összképbe amúgy illeszkedő részletek is összefüggéstelennek tűnnek, hiszen a rendező még akkor is beemel jóformán bármit, ami kicsit is árnyalja a képet, ha annak semmi relevanciája a történet szempontjából. Egy környékbeli család például pontosan 2 db jelenet erejéig tűnik fel, amelyek brutálisan tragikusak ugyan, de azon kívül nem láttam funkciójukat, hogy megmutassák, milyen könyörtelen volt az élet akkoriban az Isten háta mögött.
Roppant mód a 12 év rabszolgaságra emlékeztetett ez az élmény (és úgy gondolom, nem csak a rasszizmus mint központi téma miatt képzem ezt a párhuzamot), csak ott ha a cselekménynek nem is, legalább a szenvedésnek volt dinamikája, itt viszont még ez is szinte az első perctől fogva változatlan és adott. A Mudbound bivalyerős, de bántóan mozdulatlan festmény a második világháború utáni Egyesült Államokról, egy olyan világról, ahol a sár tényleg szó szerint megbéklyóz mindenkit.
6,5/10
A Mudbound teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
