A filmvilágban időről időre tűnnek fel olyan csodabogarak, akiket a közönség igényeinek kiszolgálása cseppet sem érdekel, csak azt tartják fontosnak, hogy saját elképzeléseiket érvényre juttassák munkáinkban. Ezen csoportnak hatalmas szeletét teszik ki a francia filmrendezők, kiknek stílusjegyeik annyira markánsan jelen vannak egy-egy mozgóképben, hogy lehetetlen összetéveszteni más direktorok alkotásával. Ez alól a csoport alól nem kivétel François Ozon sem, aki általában fanyar és abszurd humor oldja történeteit, melyeket általában a szexualitás köré fonja. Ironikus módon azonban pont azok Ozon legjobb filmjei, melyekben képes kicsit visszafogni magát. A Dupla szeretőnél viszont annyira elszaladt vele a ló, hogy a végén csak egy grimasszal fogunk távozni a mozi teremből. 
Chloé egy szorongó, letört nő, aki nem találja a boldogságot egészen addig, amíg nem beleszeret terapeutájába. Pár hónap múltán össze is költöznek, és problémái azonnal távolodni kezdenek tőle. Elmúlik a hasfájása és munkát is talál magának. Azonban olyasmit tud meg férjéről, ami döntően befolyásolhatja addigi és további életüket, sőt ahogy egyre többet kutat, úgy tud meg egyre többet férje eltitkolt múltjáról.
A Dupla szerető szinopszisából egy alapvetően izgalmas, de a jól bevált formulát nem igazán bolygató krimi-thriller képe sejlik fel előttünk, de legnagyobb meglepetésemre az igazság az, hogy ez pont fordítva van. Ugyanis ahogy egyre jobban belekerülünk az események sűrűségébe, úgy vesz egyre különösebb fordulatokat a forgatókönyv, a végére pedig egy olyan megoldással szolgál nekünk, ami ha nem is marad napokig az emberrel, azért a végén elégedetten csettinthetne, ha nem ez lenne a produkció – kis túlzással – egyetlen pozitívuma.
Mert a Dupla szerető sajnos nyakig van öntve Ozon elborult fantazmagóriáival, amik az összképet az anyám!-énál is öncélúbbá teszik. Pedig a szexuális vágyak elfojtása, vagy önmagában az erotika köré is lehetne egy helytálló, kerek üzenetet építeni. Azonban Ozon agymenése a semmiből jön, és a semmibe fut ki. Mindig és mindenki szexel a lehető legkülönbözőbb módokon, azonban ezek a jelenetek teljesen céltalanok és semmit mondóak, ráadásul tele van velük a film. Erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy a látványvilág olyan steril és rideg, amilyennel talán még Az éjszaka gyermekei sem büszkélkedhet. Ez pedig megfosztja a krimik egyik legfontosabb elemétől, az erős atmoszférától, ami beszippantja a nézőt. 
Ebben a környezetben és rendezésben pedig súlyát vesztik az egyébként kifejezetten tragikus események. Nem érzünk együtt a karakterekkel, pedig ezen a téren sem elveszett a film. Chloé érdekes és hányattatott sorsú főszereplő, akivel könnyű azonosulni. De egy ponton ő is olyan irányba tér ki, ami alig összeegyeztethető az addig látottakkal. Ez pedig azért különösen nagy kár, mert Ozon bejáratott színésznője, Marine Vacht kifejezetten erős színészi munkát prezentál. Jérémie Renierrel más a helyzet. Olykor-olykor jól játszik, de a túlnyomó többségében épp olyan semmilyen, mint az általa életre keltett, nyámnyila Paul.
Ezek miatt pedig valahol egy nagyon zavarba ejtő film lett a Dupla szerető. Látszik, van itt ötlet, és hogy a kriminek is még lenne olyan ága, ami nem feltétlenül a műfaj nagy klasszikusait juttatja eszünkbe. De a legkirívóbb probléma az egésszel pont az, hogy Ozon kezébe került. Sajnos túlságosan elhiszi magáról, hogy a legnagyobb művészek egyike, de új filmjének semmilyen megragadható üzenettel nem sikerül előállnia, így egy alapvetően jó végeredményért kiáltó alapanyagot sikerült egészen pocsékká tennie. Sajnálatos.
4/10
A Dupla szerető adatlapja a Magyar Film Adatbázis (MAFAB) oldalán.
