A család szerető köréből a kollégium sivár falai közé kerülő gyerek felnövéstörténete nem idegen a filmkedvelő emberek számára. Jó példa rá az idei év egyik legnagyobb kritikai sikere, azaz a Nyers, ami tökéletesen viszi végig a vegetáriánusból kannibállá váló lány történetét úgy, hogy látjuk, amint Justine szende, félős kislányból, szinte kész nő lesz. Ducournau rendezői eszközei pedig bőven az átlag fölé emelték a filmet. Az éjszaka gyermekei hasonló utat akart bejárni, csak itt nem a kannibalizmust tette meg segédeszköznek, hanem megpróbálta szerelemmel, barátsággal, kitörni vágyással telezsúfolni. Ettől a túlzsúfoltságtól viszont az évtized egyik legkaotikusabb produktuma lett.

A 17 éves Giuliót anyja bentlakásos iskolába küldi, ahol vasszigorral őrzik és nevelik a diákokat, hogy egy nap beletartozzanak a világ gazdasági elitjébe. Főhősünk összebarátkozik a balhés Edoardoval. Éjszakánként együtt járnak le egy közeli night clubba, ahol Giulio összebarátkozik, majd szerelembe esik egy prostituálttal. Ahogy telnek a hónapok, úgy mélyülnek el kapcsolatai, viszont az iskola egyre több sötét titka is feltárul szeme előtt. Egyről a kettőre fel kell nőnie, hogy szembe tudjon nézni sorsával.

Én ugyan a pillanat hevében, de főleg egy friss élmény után nagyon könnyen dobálózok a „legekkel”, de azt hiszem, hogy Az éjszaka gyermekeinek megtekintése óta bőven eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel és teljesen komolyan kijelenthessem, hogy soha nem láttam még ennél mesterkéltebb filmet, ami a visszafogottság, majd éles váltás után az extravagáns stílus álarca mögé bújik. A produkció egyetlen őszinte pillanata az első nagyjából 30-40 másodperc, amikor főhősünk az anyjával beszélget. Ezután pedig az egész belesüllyed az érdektelenség posványába, nem utolsósorban azért, mert mind a rendezésen, mind a forgatókönyvön érződik az alkotói görcs, hogy kitűnhessen az átlagos művészfilmek végeláthatatlan sorából.

Habár az sem segít neki, hogy a szkriptje teljesen átgondolatlan, és buta történetvezetéssel dolgozik. Az egy dolog, hogy az összes karakter egydimenziós és a köztük lévő kapcsolatok egyik pillanatról a másikra érthetetlenül változnak. Azt is el tudom nézni, ha bizonyos történetszálakat egyről a kettőre kiírnak a forgatókönyvből. De itt nem csupán ennyi a probléma, ugyanis minden szereplő motivációktól mentesen rohannak bele egyik hülyeségből a másikba és nincs olyan tettük, ami természetes vagy megérthető lenne. Az őket életre keltő aktorok közül az egyetlen, akinek sikerült valami színészkedéshez hasonlót produkálnia, az a főhősünk legjobb barátját alakító Ludovico Succio. Egyébként mindenki más – főleg a főszereplő Vincenzo Crea – borzalmas.


A kegyelemdöfést a jó ízlésnek pedig az atmoszféra adja meg, amit szintén az abszolút mesterkéltség jellemez. A látvány világa végtelenül steril és semmi izgalom nincs benne, ahogy magában a helyszínben sem, hiába próbálták meg az iskolát és annak közvetlen környezetét kvázi főszereplői státuszba emelni. Az ehhez társuló zene pedig egyrészt túlhasznált, másrészt gusztustalanul tolakodó. Mindezek összessége pedig egy olyan hangulatot próbál átadni, ami nem, hogy nem ránt be, egyenesen kilök magából.

Konkrét pozitívumot tehát nem igazán tudok mondani Az éjszaka gyermekeiről. Persze Succio kitűnik színésztársai közül, de ő is inkább csak a többiekhez képest jó. Rettentően felesleges alkotás lett ez, aminek nincsen egyetlenegy művészi, őszinte, hovatovább simán jó pillanata. Nem arról van szó, hogy trehány lenne, mert az igyekezet az látszik, sokkal inkább a tehetségtelenségnek köszönhető az, hogy ez a történet ilyen formában nap világot láthatott. 

1/10