Az ezredforduló után a mainstream, amerikai horror egy komoly krízisen ment át: a műfaj jóformán a kiirthatatlan franchise-ok egyre gyengébb folytatásaira és rebootjaira redukálódott (egyedül a Fűrész törte meg ezt a törvényszerűséget, hogy 2-3 részen belül éppen saját maga váljon eklatáns példájává), a rajongók pedig inkább az európai, ázsiai tehetségek felé fordították figyelmüket. Ez a helyzet 2010-re szinte megkövetelte a horrorvígjátékok, sőt, horrorszatírák reneszánszát, afféle "ha már nem tudunk jó horrort készíteni, röhögjük ki, milyen rosszakat készítünk alapon". Azonban ez csak egy fellángolásnak bizonyult, hála annak, hogy ezekkel szinte egyszerre indult be a found footage-őrületből kinövő Blumhouse, majd James Wan Démonok között-univerzumának megállíthatatlan gépezete. Egyszóval 2017-ben horrorkomédiát forgatni szinte már idejétmúlt dolognak tűnhet, de a The Babysitter éppen azt mutatta meg, hogy egy egészséges műfaji környezetben még a poénkodás is sokkal jobban megy.
McG filmjében ugyanis éppen az a leglátványosabb, hogy valódi horrorvígjáték, miközben az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy a műfaj leginkább a szatirikus meta-horrort takarja, amely műfaj kliséit figurázza ki önreflexív módon. Persze a The Babysitterben is vannak bőven ilyen elemek: amikor a 12 éves Cole (Judah Lewis) rájön, hogy dögös bébiszittere (Samara Weaving) sátánista emberáldozatot mutat be, amíg ő alszik, gyakorlatilag egy fordított slasher alapfelállást kapunk, az alműfaj sztereotípiáit megtestesítő tinik lesznek a gonoszok, akikkel főhősünknek egyesével kell végeznie. De az összkép teljesen más, mint például a The Final Girlsben, ahol a klisék kényszerű összegyűjtése és kifiguráza idővel már inkább fárasztó volt, mint szellemes. A The Babysitter nem akar meta lenni, nem töri át a negyedik falat, nem kacsint össze a nézőjével, még popkulturális utalásai is a szereplők szájából és nem a szereplőkön keresztül hangzanak el. Amennyi önreflexiót tartalmaz Brian Duffield forgatókönyve, azt kizárólag arra használja, hogy a helyzet abszurditására reagáljon, amivel mindig visszaveszi a kontrollt a humor felett, hogy ne akarata ellenére váljon nevetségessé. Faramuci módon sok poént éppen az szolgáltat, hogy a szereplők az átlagember logikájával viszonyulnak bizonyos szituációkhoz, ahol a kliséjüknek megfelelő magatartást kéne tanúsítaniuk.
A The Babysitter ettől pedig egy rendkívül laza, kiszámíthatatlan és pörgős 85 percet tud nekünk szállítani. És még a rövidség és a váratlan csavarok ellenére sem állíthatom, hogy ne lenne jól kitalálva, Duffield valójában nagyon is tudatos szkriptet ír, amely a rendelkezésre álló idő alatt felettébb áramvonalasan és precízen valósítja meg az elképzelését. (Egy-két apró kivétellel, mint amilyen a Chris Tucker-imitátor afroamerikai srác iszonyú irritáló, de legalább kellően rövid szerepeltetése.) Ami pedig a horrort illeti, ugyan maga az ijesztgetés nem ölt forradalmi keretet, az McG-re jellemző vágatlan snittek legalább alkalmanként képviselnek valamennyi egyedi stílust, a műfaji elemeket pedig végeredményben a morbid és igencsak véres csavarok szolgáltatják.
Egyszóval The Babysitter nem kíván többet nyújtani egy lendületes, fesztelen szórakozásnál, ezt pedig maradéktalanul teljesíti. Ezzel egy fokkal elmarad például a több mélységet és egyediséget képviselő Krampus kaliberétől, de egy laza, kellemes agymenésnek tökéletes.
7,5/10
Az The Babysitter teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
