John Williams zseniálisan tud leszámolni az illúziókkal. A Stoner-ben azzal szembesülhettünk, hogy milyen szürke tud lenni egy emberi élet, az Augustus-ban egy császár emberi gyarlóságával nézhettünk farkasszemet, és most a Vadnyugat mítoszát döngöli bölénypatákkal a földbe az író. Különös, hogy sok évvel a halála (1994) után lett igazán ismert a neve a szerzőnek a szélesebb közönség előtt, nemrégiben a Stoner valamiért megtalálta az utat az olvasók szívéhez, és a siker következtében megérkezett hozzánk az Augustus, most pedig a Butcher’s Crossing is, amely néhány évvel  ezek előtt a könyvek előtt íródott.  Rejtély számomra, hogy saját korában miért maradt észrevétlen, mert a maga szikárságában, csendesen mély drámaiságában ugyanolyan szívet-lelket  rázó olvasmány, mint a szerző későbbi két műve. Az író összesen négy regényt írt élete során (ebből most már hármat olvashatunk magyarul is), és hiába nyerte el az Augustus-ért a Nemzeti Könyvdíjat, mégsem lett világhírű, talán azért, mert elsőre szürkének és eseménytelennek tűnik a prózája, ugyanakkor irgalmatlan erővel tudja ábrázolni az ürességet, amely körülveszi a szereplőket. Semmi szenvedély, csak a jéghideg valóság, a szép reményektől és illúzióktól lecsupaszított álmok és kallódó életek. Ez a reménytelen boldogtalanság mindig fáj, de akkor különösen, ha gyerekkorunk hőseinek borzongatóan egyhangú valóságába nyerhetünk bepillantást. A Vadnyugat a szabadság, az igazi férfiak földjeként rögzült, lelki szemeink előtt azonnal megjelenik a délceg John Wayne, aki kevés szóval, de annál nagyobb szívvel és katonás léptekkel vonul végig a gyöngyvásznon, hogy aztán a film végén belelovagoljon a naplementébe. Nos, ebben a könyvben még nyomokban sem találhatjuk meg ezt a romantikát, ellenben képet kaphatunk arról, hogy milyen kemény volt a bölényvadászok élete az 1870-es években. Brutálisan jó könyv, amely azonban mégsem éri el John Williams másik két alkotásának a színvonalát.

1873-ban járunk, Amerikában. Will Andrews 23 éves, három évet végzett el a Harvard egyetemen, de mivel halálosan unja a biflázást, és szabadságra, vadságra vágyik, nekivág a Vadnyugatnak. Butcher’s Crossingban, egy kis településen köt ki, ahol összetalálkozik egy vadásszal, Millerrel, aki rábeszéli arra, hogy vegyen részt egy nagy hozammal kecsegtető vállalkozásban, amelynek során rengeteg bölényirhára tehetnek szert egy eldugott kis völgyben. A kis csapat elindul, és Will-nek még fogalma sincs, milyen embert próbáló kalandok várnak rá a coloradoi vadonban…

Az ember lánya azt gondolná, hogy a több ezres (!) bölénycsorda lemészárlása a leglélekölőbb vonása a regénynek, pedig nem, hanem az üresség. Will egy idő után nem érez semmit, viharos gyorsasággal belevész a lelke abba kegyetlen vérontásba, amelyet társaival rendez azon az eldugott kis helyen, amely egészen az odaérkezésükig maga volt az éden a bölények számára, és amit ők percek alatt pokollá változtattak. A vadászat szakszerű egykedvűséggel zajlik, nem lüktet a vér és dobog a szív, csendes apátiában teszik a dolgukat az emberek, mint ahogyan akkor is, amikor szembe kell nézniük a farkasordító hideggel, távol minden civilizációtól. Az élet csak rutin, hiába veszi őket körül az igazi vad természet, teljesen letompultan a túléléssel foglalkoznak, semmi mással. Megváltás természetesen nincs, ne várjunk happy endet John Williams-től, de látványos katarzist sem, az ő stílusa a csendes reménytelenség, amely láncfűrészként tud belefúródni az olvasó szívébe.

Érződik a regényen, hogy ez még csak előjáték a későbbi két igazi remekműhöz, de csak árnyalatokkal marad el tőlük. Itt még nem bízza rá az olvasóra az író a konzekvenciák levonását, még a szánkba rágja, hogy mit kell látnunk a történetben, és a végén még ott pislákol az a kis remény a boldogságra, amely a későbbiekben teljesen kiég. Viszont a stílus már itt is érett, és minden valószínűség szerint alaposan utánajárt a részleteknek a szerző, mert rendkívül szakszerűen írja le a bölény megnyúzásának technikáját, ahogyan azt is, hogyan lehet túlélni a vadonban a szélsőséges időjárást. Egy korszak végét mutatja meg nekünk a szerző, a Vadnyugat hőskora lezárult a bölények kiirtásával és a vasút megjelenésével, a vadászokra a továbbiakban már nincs szükség, az ő vad és kegyetlen világuk nemsokára az enyészeté lesz, mint minden más is Butcher’s Crossingban, csak Andrews és a mi emlékeiben fog továbbélni.

Összességében nem olyan akkora remekmű ez a könyv, mint a Stoner vagy az Augustus, megvannak a maga hibái, amelyek valószínűleg nem tűntek volna fel, hogyha előbb olvasom el, mint az író későbbi és nyilván érettebb alkotásait. Így azonban hiába tépte szét ugyanúgy a lelkemet, mint John Williams másik két könyve, és játszódik az én imádott Vadnyugatomon a történet (sohasem fogok felnőni, még 41 évesen is a prérin száguldozom álmaimban, gyermekkorom hőseivel űzve a kalandot), mégsem volt olyan katartikus élmény, mint azok. Kiváló alkotásról van szó ugyan, de mégis maradt egy kis hiányérzet, ez van, amikor egy, az életmű csúcsát jelentő darab előtt született könyvet kap a kezébe az olvasó. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, de most nagyon gyorsan meg kell néznem egy John Wayne-filmet, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlyom ez után a könyv után.

8/10

A könyvet a Park Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.