Minden könyvnek megvan a maga sorsa, azonban a Stoner-énél kevés lehet különlegesebb. Adva vagyon egy amerikai egyetemi irodalomtanár, aki összedob egy könyvet, amely meg is jelenik 1962-ben, de nem igazán arat elsöprő sikert, hogy aztán sok évtized múlva teljesen váratlanul feltűnjön a bestseller listákon. Tavaly nálunk is megjelent magyarul, akkor nem figyeltem fel rá, azonban amikor elolvastam az író Augustus című könyvét, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell! Viharsebesen be is szereztem a könyvtárból, és az első adandó alkalommal neki is estem a nem túl vastag, mindössze 350 oldalas alkotásnak. Le sem tudtam tenni, olyan lenyűgöző stílusban írta meg egy tökéletesen középszerű ember gyakorlatilag eseménytelen életét John Williams, hogy minden oldalon egy újabb lélekhéjat tudott lerántani főszereplőjéről. A tökéletesen minimalista eszközökkel bemutatott történetből egy ember életét ismerhetjük meg, amely nem volt szép és sikeres, mindennapi sorsot látunk magunk előtt, és miközben olvassuk a sorokat, döbbenten gondolunk arra, hogy a mi eseménytelennek látszó életünkben is ugyanilyen könyörtelenül telik az a rohadt idő, és elszalad mellettünk az élet, mert a kényelmet, a biztonságot választjuk ahelyett, hogy kilépnénk a komfortzónánkból, félünk kockáztatni, mi sem vagyunk különbbek, mint Stoner, és letaglózó szembenézni azzal, hogy milyen rémesen üresen fog véget érni az egész, ha ez továbbra is így marad. Oldalról oldalra erősebben kúsznak elénk az egyre rémisztőbben tárgyilagos gondolatok, hogy a végén csak csendben becsukjuk a könyvet és nézzünk magunk elé: tényleg ennyi lenne egy emberi élet? Zseniális darab!

William Stoner szülei egyszerű földművesek voltak 19 éves korában kerül be a Missouri Egyetemre, ahol agrárszakon kezdi tanulmányait, azonban két évvel később átvált az irodalomra, a diploma után pedig itt is kezd tanítani, és élete végéig ott is marad. Nem fut be komoly karriert, tanárnak is középszerű, a családi élete sem sikerül túl jól, egy átlagos ember, aki éli az életét, jól-rosszul, amíg bejárja azt a sorsot, amely a számára rendeltetett, és amely attól különleges, hogy csak az övé...

Shakespeare-i mélységekig jut el az író, miközben a végsőkig letisztogatja minden mondatát, nincsenek felesleges sallangok, éppen olyan szikár a történetvezetés, mint maga a cím. Így pedig nem tehetünk mást, mint hogy a lényeges dolgokra koncentráljunk, amelyek a felszínen tökéletesen lényegtelennek néznek ki, miközben egy ember nem túl izgalmas életét követhetjük figyelemmel. Valószínűleg azért érhetett az olvasók lelkéig ez a történet sok évtizeddel a keletkezése után, mert a magányról szól, amely hűséges társa napjainkban a nagyvárosokban élő embereknek, akit hiába veszik körül rengetegen, mégis csak magára számíthat, neki kell döntéseket hoznia, ő a felelős a sorsáért, senki más. Mivel az egyetemi évektől egészen a nyugdíjas korig végigvonulnak előttünk Stoner életének eseményei, minden élethelyzetben lévő olvasó a magáénak érezheti a főszereplő sorsát.

Miközben zajlik a kis életünk, folyamatosan döntéseket hozunk, és soha nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha ott és akkor másként határozunk saját magunk felől. Félelmetes belegondolni, mennyire trivális dolgokon tud elcsúszni egy sors, mennyire ragaszkodunk a bevált úthoz, mennyire gyávák vagyunk kilépni a mókuskerékből, és mennyire bele lehet keseredni abba, hogy a nagy kalandok és lehetőségek elkerülnek bennünket. A napi rohanásban fel sem tűnik, hogy most megy el mellettünk az életünk, és éppen erre hívja fel a figyelmünket kíméletlen egyszerűséggel az író. Tökéletes alkalmat biztosít a könyv arra, hogy megálljunk egy pillantra és végiggondoljunk, hol is tartunk a saját életünkben, és mit kellene változtatnunk rajta ahhoz, hogy jól érezzük magunkat benne, és nem majd egyszer, hanem most.

Kevés karaktert mozgat az író, de annál alaposabban megismerjük őket, és egyáltalán nem szeretjük meg őket. A legtaszítóbb személyiség Stoner felesége, Edith aki pokollá teszi férje életét, rajta veri le, hogy nem tudott értelmet találni az életében, de ha túl tudunk lépni a halálosan idegesítő jelenetein, őt is meg lehet érteni valamennyire, hiszen megpróbált egy kis tartalmat adni az életének, ami sajnos nem sikerült, óriási hiba volt, hogy összekötötték az életüket a férjével, de egyikükben sem volt elég bátorság ahhoz, hogy változassanak a helyzeten, ordas nagy közhely, de attól még igaz, hogy két ember kell ahhoz, hogy egy kapcsolat jól vagy rosszul működjön. Stoner lányának abban a milliőben, amelyet a szülei teremtettek a számára, esélye sem volt boldog emberré válnia, pedig ott volt a lehetőség, hiszen szép gyerekkora volt, de aztán a szülei csatái felőrölték az ő személyiségét is. Az egyetemi tanárok és diákok is egy-egy általunk is jól ismert típust személyesítenek meg, éppen ezért úgy érezhetjük, hogy más korban és helyzetben, de mégis mi is Stoner mindennapi kis munkahelyi csatáit vívjuk napról napra. A könyv zsenialitása abban rejlik, hogy a mindenki által ismert hétköznapok bemutatásán keresztül gondolkodtat el bennünket az író a valódi sorskérdésekről.

Ahogy egyre fogynak Stoner évei a lapokon, bennünk egyre kétségbeesettebben kezd el csilingelni a kérdés: megéri ez az egész cécó, volt valami szép és értelmes is ebben a fájóan hétköznapi életben? Nos, a válasz az, hogy igen, hiszen a főszereplő egyrészt szintet tudott lépni a szüleihez képest, hiszen a földművelés helyett az egyetemi professzori címig vitte, néha igazi örömet talált a tanításban, és volt olyan szerencséje, hogy ha rövid időre is, de megismerhette a szerelem csodáját. Nincsenek nagy szavak ebben a könyvben, de megmutatja nekünk az életet a maga esszenciális valóságában, kíméletlenül beletolja a pofinkba az író saját tökéletlenségüket, és rákényszerít bennünket arra, hogy elgondolkodjunk saját sorsunkon. Nem kis dolog ez, ezért mindenkinek figyelmébe ajánlom ezt a csendesen szép könyvet, amely katartikus élményt tud nyújtani az olvasójának.

10/10