Az aleppói ostrom kapcsán hamar elterjedt, hogy ez vált a világ legjobban dokumentált népirtásává, ami részben egy fricska annak az ellentmondásnak, hogy miközben a képernyő mögött ülve milliók nézték a videókat a pusztításról, a világ képtelen volt (és képtelen a mai napig) megoldást találni a helyzetre, részben pedig ténylegesen is arra utal, hogy elképesztő mennyiségű információ zúdult ránk a szíriai polgárháború szimbólumává vált város helyzetéről. Most például már egy Sundance-győztes dokumentumfilmen keresztül is átélhetjük az eseményeket, ami viszont akaratlanul is kissé az ellenkező hatást váltja ki, mint az szándékában állt. 
"A világ legjobban dokumentált népirtása"-hatást itt is tapasztalhatjuk, csakhogy inkább kontraproduktív, mint sokkoló jelleggel. Aleppón belül is egész pontosan a White Helmets segélyszervezet munkáját követhetjük, akik helyi önkéntesekből verbuválódva mentőként, tűzoltóként és romeltakarítóként segítenek a bombázások áldozatainak. Profin, rendületlenül és teljes reménytelenségben, saját várható halálukkal megbékélve. De amikor a mentések képsorain néha több operatőr és fotós tűnik fel, mint fehér sisakos, az önkéntelenül is feloldja az exkluzivitás és személyesség érzetét. Sokszor fogalmazódott meg bennem az, hogy a film képsorai egybeolvadnak az internetes videómegosztókon és a híradókban tucatjával bejátszott klipekkel, amelyek puszta mennyiségük és hasonlóságuk okán egyre kevésbé érik már el az ingerküszöbömet. Letaglózó és sokkoló pillanatokból ugyanakkor így sincs hiány: döbbenetes látni, ahogyan ezek az emberek a sorozatos tragédiáktól megcsömörlötten, szenvtelenül adják kézről-kézre a gyerekek holttesteit, keresik egy leszakadt láb gazdáját, egy alkalommal pedig szó szerint ott süvítenek el a golyók az operatőr füle mellett.
Mégsem tudom azt mondani, hogy két óra erejéig tényleg olyan, mintha ott lennénk Aleppóban. Noha túlnyomórészt helyiek alkották és a dán kollégák valószínűleg csak az utómunka során léptek be, a film látványosan európai szemmel / szemnek készült. Ugyan ténylegesen senki nem beszél a kamerába, de amikor két bevetés között a szíriai helyzetről, a menekülés lehetőségeiről, a török táborokról értekeznek hőseink, látványosan kifelé beszélnek és igyekeznek egy minél részletesebb képet felvázolni a külső szemlélő számára. Amivel önmagában még nincs gond, viszont ez éppen azokat a karakterépítő, őszinte pillanatokat helyettesítik, amelyek egy ilyen dokumentumfilm sava-borsát adnák.
Beszédes, hogy számomra az egyik főszereplőről csak másfél óra elteltével derült ki, hogy él még a felesége, hiszen jó arab szokás szerint a (felnőtt) nőket még csak kamera elé sem engedték - ezzel pedig megint csak a nézőpontok teljessége és hitelessége sérül. Nem látunk bele az ostromlott város mindennapjaiba, hogy hogyan jutnak például élelemhez vagy üzemanyaghoz a lakók, így aztán meglehetősen zavarba ejtő, amikor valaki egyik pillanatban azt mondja, hogy "szerencsére" legalább nem éheznek, a következőben pedig egészen szürreális módon már díszhalakat tenyészt jövőbeni fogyasztásra.
És mivel ez a halas szimbolika képezi a főcím és az egyik művészibben kitalált beállítás alapját is, nehéz nem a mesterkéltséget meglátni ebben, pedig valószínűleg éppen ezzel akarták volna elegánsan ábrázolni az aleppói emberek szenvedéseit. Nem tudom, hogy azért hagyott hidegen az Aleppó, a végsőkig, mert rossz dokumentumfilm, vagy mert arra a következtetésre jutottam általa, hogy bőven eleget filmezték és mutogatták sokkoló látványosságként a polgárháború áldozatait, és lassan jó lenne inkább valamit tenni értük.
Az Aleppó, a végsőkig teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
