Ahogy anno a Bonanza Banzai a magyar Depeche Mode-ként, az Ektomorf pedig a magyar Sepulturaként indult, úgy Veres Attilát a magyar Jeff VanderMeerként lehet kategorizálni - legalábbis a szerző első regénye alapján megítélve a helyzetet. Emberünk debütálásként egy igen erős, kifejezetten ügyesen megírt, és rengeteg nyugtalanító furcsaságot és hideglelős ötletet tartalmazó alkotást tett le az asztalra, Odakint sötétebb címmel. A fiatal író (aki egyébként hozzánk is publikált mocsariszorny néven, majd nyom nélkül eltűnt - a szerk.) egyértelműen a VanderMeer nevével fémjelzett New Weird-áramlatba illő hangvétellel igyekszik érvényesülni, ám nem feledkezett meg arról sem, hogy igazi magyar környezetbe helyezze, illetve magyar mentalitással itassa át a történetét.

A sztori egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol a nyolcvanas években megjelenetek a titokzatos cellofoidák. Ezek a furcsa állatok fákon lógnak, csápokkal rendelkeznek, potrohosak, és valami rejtélyes okból kifolyólag nem lehet őket lefényképezni. Egyetlen éjszaka alatt tűntek fel, és csupán egyetlen magyar megyében képesek életben maradni. A lényeket nemzetközi kutatócsoportok vizsgálgatják, egy ideig vadászták is őket, manapság pedig telepeken tartják őket, ahol a gyógyszerként használt "kristálytejet" nyernek beőlük. A főhős, Gábor egy ilyen telepre érkezik, hogy egy csoportnyi cellofoidát gondozzon. Az események azonban egyre furcsább és furcsább fordulatokat vesznek, és Gábor olyan helyzetekbe csöppen, melyekre a józan ész nem biztos, hogy magyarázatot tud adni...  

Veres Attila eredetinek nevezhető, rendkívül jól olvasható, de elég szarkasztikus stílusban, egyes szám első személyben írta meg ezt a kötetet. Nem veszik el a leírásokban, határozott kézzel szövi a cselekményt, bőkezűen méri a hasonlatokat és szimbólumokat, valamint sokszor igen magvas és összetett gondolatokat is tartalmaznak a sorai (bevallom, néhol jómagam már kicsit értékterheltnek és túlrétegzettnek is éreztem a szöveget). A következő idézetek jó betekintést adnak Attila sajátos - kétségtelenül kreatív és kedvelhető, de némileg talán modoros - stílusába:

Olyan nyárnak kellett volna lennie, mint a Tüskevárban, de olyan volt, mint egy Camus-regény, amit a mester nem írt meg, mert túl nyomasztónak találta. - 64. oldal

A folyosón egy elég széles lóca állt. Amikor lehajtottam a fejem, éreztem, hogy valaki otthagyott álmába fekszem bele. - 91. oldal

A bölény a patáira nézett, ahogy a művészfilmekben szokták az egzisztencialista súly alatt vergődő szereplők nézni a kezüket. - 192. oldal

Az író alteregója, Gábor egy tipikus passzív, mai magyar karakter, rendezetlen családi, szerelmi és anyagi háttérrel, aki ironikus módon tisztában van az egész társadalom és a világ visszásságaival, de képtelen tenni ellene bármit is - és ezt is tisztán látja. Nem kifejezetten szimpatikus alak, de együtt tud érezni vele az olvasó. A kötet egyik fő motívuma az alapvetően passzív és sodródó főszereplő útja az aktív, cselekvő hőssé való átalakulás felé.

A világ, az alternatív Magyarország, ahol Gábor kalandjai zajlanak, kiválóan van megfestve. A szerző nem sokat tököl a háttér ismertetésével, stílusosan, menet közben mutatja be a világot, igen nagy mértékben támaszkodva a fejezetek előtt elhelyezett idézetekre, ahol "korlenyomatként" újságcikkek, blogbejegyzések, tanulmányrészletek, politikusok (pl. Torgyán József) és állatvédő hírességek (pl. Brigitte Bardot) nyilatkozatai sorakoznak a cellofoidák megjelenésével összefüggő megmagyarázhatatlan esemény kapcsán. Ezek a hangulos beszúrások mind a világépítést, mind a szarkasztikus hangulat kialakítását jól szolgálják.

A rejtélyes cellofoidák a kötet legjobb és legemlékezetebb húzásai közé tartoznak. A jól kigondolt potrohos-csápos-cukorevő állatok egyszerre félelmetesek, megérthetetlenül idegenek, és - amint Gábor jobban megismeri őket - meglepő módon szerethetőek. A vicces nevekkel ellátott fogvatartott példányok (Babyface Nelson, Bismarck admirális) minden egyes feltűnése zavarba ejtő, hiszen az olvasó a főbb szereplőkkel együtt hol undorodik, hol féli, hol kedveli ezeket a jószágokat. A lefotózhatatlan lények menet közben kiderülő valódi rendeltetése pedig csattanós választ ad az olvasó legtöbb, velük kapcsolatos kérdésére.

A történet maga egy szürreális utazás, Jeff VanderMeer legjobb hagyományait követve, nyugtalanító összefüggésekkel, borzongató csavarokkal, és hungarikumként ízig-vérig magyar rögvalósággal nyakon öntve. A magyar vonatkozás nem csupán a környezetben jelenik meg, hanem ennél mélyebb szinten is: a magyarságtudat, a magyar nyelv, és a magyar mentalitás mibenléte a sztori és a mondanivaló immanens részét képezi.  A cellofoidák megjelenésének helye, az Eseményterület könnyen párhuzamba állítható VanderMeer titokzatos X-térségével, ahogy a regénybeli önálló életet élő kártyaparti is megfeleltethető a Bioszférában megjelenő, végeérhetetlen litániákat falra véső Mászó figurájának. Attila azonban nem nevezhető egyszerű epigonnak, ötletei nagyrészt frissek és unikálisak, regénye az amerikai szerző Déli Végek-trilógiájához képest tömörebb, egyszersmind kerekebb élményt ad, és több válasszal is szolgál (részleteket sajnos spoilerveszély miatt nem írhatok).

A probléma pedig a válaszoknál kezdődik. Azon a ponton, ahol Attila lerántja a fátylat a rejtélyekről, a kötet kissé elveszíti a varázsát. Nem magukal a válaszokkal van baj, mert ez a része jól ki van találva a kötetnek. A szerző által a regény első kétharmadában felvonultatott, közel zseniális ötletek helyét a fináléban átveszi egy nyaktörő tempóban felvázolt, apokaliptikus fantasy végkifejlet, ami azért már annyira nem különleges, mint az előzmény. Ahol a főszereplő végre aktív hőssé válik, és a hihetetlenül (és talán kissé hiteltelenül is) gyorsan  jött szerelem erejével összecsap a gonosszal, ott azért némileg megbicsaklik a mű nyújtotta élmény, és ezen nem segít a lezárás hirtelensége sem.

Mindez nem jelenti azt, hogy az Odakint sötétebb egy rossz kötet lenne, sőt! Alapvetően egy igazán jól sikerült sci-fi/horror/fantasy regényről beszélünk, ami bravúros stílusban íródott, parádés ötletekkel operál, rétegzett mondanivalóval bír, és csak egy pici hiányossága van a legvégén. Első regénynek ez több mint tökéletes, izgatottan várom hát a fiatal író jövőbeni alkotásait. Kíváncsi leszek, hogy mennyire tud majd kilépni VanderMeer árnyékából...

8,5/10

A könyvet az Agave könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni