Ordas nagy bukta lett a Tom Cruise nevével fémjelzett Múmia, nem sikerült visszahozni a sírból a régen halott franchise-t. Pedig nagyon jól indult a sorozat, az első rész a bemutatója idején lenyűgöző látvánnyal, és izgalmas kalandokkal vette meg magának kilóra a közönséget, miközben még arra is volt energiája, hogy fejet hajtson a klasszikus Boris Karloff-féle Múmia előtt. A második rész is jól sikerült, de egy árnyalattal halványabb lett, mint az eredeti, és teljesen hiányzott belőle a horror-szál, inkább családiasra vették a figurát az alkotók. A harmadik rész viszont tökéletesen feledhetőre sikeredett, olyannyira, hogy egyetlen jelenetre sem emlékszem belőle, és azóta sem éreztem ingerenciát arra, hogy újrázzam. Amikor a nemrégiben bemutatásra került Múmia-film trailerét megnéztem, tudtam, hogy én erre nem vagyok hajlandó pénzt kiadni, nem is mentem el a moziba megtekinteni, azonban ahhoz megjött a kedvem, hogy az első részt, ami régen nagy kedvencem volt, ismét megnézzem. Nagy örömömre semmit sem kopott a film (nyilván az akkor csúcstechnikának számító CGI ma már kicsit ódivatúnak tűnik, de azért egy-két trükk még ma is ott van szeren), ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint egykoron. Stephen Sommers jó kis filmet rakott össze nekünk anno, kiváló szereposztással, jól felépített történettel (több, mint egy óra telik el, amíg a múmia megtestesül, addigra már nagyon kíváncsiak leszünk rá), amelyben meglepően sok horrorelem található (akad egy-két jelenet, amit még ma is csak félve mertem megnézni, pedig már sokszor láttam), mégis vérbeli kalandfilm, amelyben pont annyi egyiptomi egzotikum van, hogy mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést. Még ma is kiváló szórakozást tud nyújtani a nézőjének ez a jó kis film, bármikor jöhet!
Szeti fáraó főpapja, Imhotep (Arnold Vosloo) beleszeret a fáraó szeretőjébe, és amikor lelepleződnek, megölik az uralkodót. Tettükért mindketten halállal bünhődnek, Imhotep olyan súlyos módon, hogy nagyon nagy bajban lennének az emberek, ha feltámadna. Évezredekig ez a veszély nem áll fen, azonban akkor megérkezik Egyiptomba a könyvtáros Evelyn (Rachel Weisz), nem kicsit léha bátyja, Jonathan (John Hannah), és a kalandor Rick (Brandon Fraser), akik természetesen addig ügyködnek, amíg a lény kikerül a szarkofágjából, és főhet a fejük, hogyan tegyék vissza a sírba, mielőtt még elpusztítja őket...
Stephen Sommers nemcsak rendezte a filmet, a forgatókönyvet is ő írta, és nagyon jó szemmel választotta ki a szereplőket, akik akkoriban szinte teljesen ismeretlenek voltak. Rick szerepére sokan bejelentkeztek Tom Cruise-on át Leonardo DiCaprio-ig, azonban a választás Brandon Fraser-re esett, állítólag Az őserődő hősében nyújtott alakítása miatt, akkor még valószínűleg ő sem tudta, hogy élete szerepére szerződtették. Ahogyan Arnold Vosloo sem, aki máig nem értem, hogyan tűnt el a süllyesztőben, hiszen olyan karizmatikus alakítást nyújtott Imhotep szerepében, hogy sokkal többre lett volna hivatott az álomgyárban, de hát a show business már csak ilyen. Rachel Weisz sokat köszönhet ennek a filmnek, ami beindította a karrierjét, John Hannah pedig igazi ziccerszerepet kapott, amivel élt is, de arra nem volt elég, hogy a kiváló angol színész az A-lista közelébe kerüljön. Az Ardeth Bay-t játszó, rendkívül jóképű Oded Fehr is csak a tévésztárságig jutott el, pedig sokkal több volt benne, de hát ez a szakma már csak ilyen.
Gyerekkorom óta odavagyok Egyiptomért (ifjabb éveimben komolyan kacérkodtam a történészi pályával, de végül közgazdász lettem, a történelem megmaradt hobbinak és örök szerelemnek), ezért nyilván érdekelt a téma (és persze jókat mosolyogtam a tipikusan amerikai, felületes történelmi alapokon), sohasem voltam érzéketlen a jóképű és jól kigyúrt férfi színészek iránt, ezért a két főszereplőn is kedvemre legeltethettem a szemem (az urak sem panaszkodhattak, ott volt nekik Rachel Weisz és Patricia Velasquez), adva volt egy izgalmas, időnként horrorba hajló sztori, laza és vicces szöveg, és akkoriban különleges látvány (azért az a homokban kirajzolodó arc még ma is eléggé lenyűgöző tud lenni), minden adott volt a sikerhez. Amihez természetesen az is kellett, hogy akkoriban nagyon erős hiány volt jó kalandfilmekből (mondjuk ma is ez a helyzet), a Múmia pont jókor jött, be tudta tölteni az Indiana Jones-filmek után keletkező űrt, ami pont annyira hasonlított az elődre, és pont annyira tért el tőle, amennyi ahhoz kellett, hogy a néző ne érezze úgy, hogy epigon történetet lát, mégis ugyanolyan felhőtlen szórakozást nyújtson, mint a sármos régész professzor kalandjai. Egyiptom minden csodája bevetésre került, egy jó forgatókönyvel megsegítve, miközben még egy kicsit retteghettünk is, megutálhattuk a bogarakat, és persze felírtuk a bakancslistánkra a piramisokat, vagyis összességében emlékezetes film született.
Jerry Goldsmith zenéje nagyban hozzájárult a hangulathoz, tökéletesen festette alá a történetet, amikor kellett, a frászt hozta ránk, amikor kellett, elandalított, és amikor szükséges volt, még rá tudott tenni egy lapáttal az amúgy sem alacsony adrenalinszintünkre. Aranyköpések sora maradt meg máig a filmből ("Esküszik? Nem nősülök!", "Még soha nem lett baj az olvasásból"), emlékezetes jelenetekből sem volt hiány (részemről abszolút kedvenc, amikor John Hannah beáll a zombik közé, miközben azt skandálja, hogy "Imhotep"), Arnold Vosloo olyan tekintélyt parancsoló tudott lenni, hogy igazán félelmetes ellenfél volt Rick és Evelyn kettőse számára, és persze ne hagyjuk ki a látványos akciójelenteket sem, ahogyan humorból sem volt hiány. Összességében egy nagyon jó kis mix született, minden hozzávalóból a megfelelő adag került bele ebbe a jó kis kalandfilmbe, amely a saját korában méltán aratott kiemelkedő sikert, és még ma sem kell szégyenkeznie a saját műfajában. Nem filmtörténeti mérföldkő, egy jól sikerült, látványos szórakoztató alkotás, nem több, amelyben megvan az a bizonyos plusz, ami miatt még sokadjára sem unalmas a megtekintése.
A manapság futószalagon érkező látványfilmek után igazi felüdülés volt újranézni ezt a régi kedvencet, mert van benne szív, ötlet, fantázia, kreativitás, szerethető és emberi, annyi szuperhős után (na jó, előtt) jó volt látni esendő karaktereket, amelyek nagyon jól meg lettek írva, jól el lettek játszva. A horrorelemek sem elhanyagolhatóak, jól használta a rendező a műfaji jellemzőket (sejtetés, a gonosz megjelenésének előkészítése, félelemkeltés, stb), de mégsem lépett túl a kalandfilm keretein, még ma is megőrizte az utánozhatatlan hangulatát. Jó kis szaftos film ez még mindig!
8/10
A múmia teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
