A Netflix filmgyártása ezekben a napokban igencsak meghatározó fordulópontokon esik keresztül: az Okja éppen Cannes-ban versenyez, azt bizonyítandó, hogy az Almodóvarok ellenszelében és a Beasts of No Nation dicstelen kampánya után igenis van létjogosultságuk a fesztiválközegben és díjátadókon, eközben pedig otthonunk képernyőin eddigi legnagyobb filmjük debütál, David Michôd személyében egy kritikuskedvenc rendezőt, Brad Pittől Tilda Swintonig pedig egy igazi sztárparádét felvonultatva. A War Machine ezzel és a maga 60 millió dolláros büdzséjével egyértelműen azt jelzi, hogy nincs már olyan aspektusa filmjeiknek, ahol ne avanzsálhatnának Hollywood kihívóivá. (És ne feledjük, a decemberben érkező Bright, illetve 2019-ben esedékes Scorsese-féle The Irishman már 90, illetve 100 millióból készül.) Azonban ha a War Machine-t nézem, a vállalat számára egyelőre még feldolgozhatatlan ez a hirtelen jött felfutás, és kreatív szempontból még nem sáfárkodik jól a kezébe került erőforrásokkal.
Brad Pittről például nem lenne túlzás kijelenteni, hogy élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja - ha David Michôd ténylegesen játszatná is. A rendező ugyanis nem akar komoly érzelmeket, karakterívet kihozni ebből a figurából, mindössze csak annyit kér színészétől, hogy lényegüljön át az utolsó manírjáig, hogy kellően parádéztathassa. A War Machine a játékidő egy meghatározó részében gyakorlatilag egy turnéfilmként is viselkedik, semmi mást nem tűzve ki célul, mint hogy mindenhova kövesse csodálata tárgyát. Michôd számára ugyan adott egy rendkívül kiforrott gondolati ív, amelyre felfűzhetné szatíráját, azonban ritkán talál módot arra, hogy ez a narrációban elhangzó szentenciákon felül is megjelenjen, így végeredményben egy tipikus hustler-filmet kapunk, amelyet tökéletesen bekategorizál "A nagy dobás alkotóitól" reklámszöveg. Senkit ne tévesszen meg, hogy ezúttal nem gengszterek vagy fegyvernepperek a főszereplők, a War Machine egyetlen fegyverténye épp úgy az, hogy főszereplője milyen bizarr szituációkba keveri magát és ott milyen sajátos megoldásokkal képes előrukkolni, és így lesz Brad Pitt az ő leszedáltan fetrengő DiCaprioja.
Nevetni azonban sok lehetőségünk nem lesz, Michôd ugyanis lehet bármennyire jó rendező, a War Machine ékes bizonyítéka annak, hogy a legkevésbé sem sokoldalú. Alaposan megkomponált, nagyszabású beállításokkal, kimért tempóval és a humoros alkotások lazaságát nyomokban sem tartalmazó stílussal dolgozik, mintha csak a The Rover filmnyelvét akarná egy az egyben átemelni. Az a csoda, hogy ezek után még vannak vicces pillanatai a War Machine-nak, viszont legtöbbször csak másodpercekkel később fog leesni, hogy egy poént láttunk - és nem azért, mert gyenge próbálkozásokról van szó, hanem mert rendezője ennyire nem érzi, hogyan kell komikumot vászonra vinni. Érdemes megfigyelni, hogy amint egy mellékszál erejéig egy klasszikus háborús akciófilmbe vált, rögtön magára talál és hatásos jelenetekkel szolgál a produkció.
Michôdnak pedig drámai érzéke is akad annyi, hogy a kézenfekvő, diadalmenetből bukástörténetbe váltó ívet biztos kézzel, érzékletesen vigye végig, de a War Machine összképe jobban sikerült momentumai és korrekt színvonala mellett túlnyomórészt esetlenséget és átgondolatlanságot mutat. Ironikus módon az egy hónapja szintén a Netflixen debütáló Sand Castle feleennyi erőfeszítéssel is lényegesen frappánsabban ragadta meg a közel-keleti demokráciaexport hiábavalóságát, de ez is csak azt mutatja, hogy stúdióként továbbra sincs határozott koncepciójuk a filmes felhozatallal kapcsolatban. És amíg nem lesz, hiába költenek 60 milliót egy alkotásra, nem fognak Hollywood méltó kihívójává válni.
6,5/10
A War Machine teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
