Ember akarsz lenni vagy Hiéna? Vagy olyan erős, hogy nem a könnyebb utat választod, hanem a legnagyobb embertelenség közepette is megtartod a hitedet, a becsületedet, felül tudsz emelkedni a körülményeken és meg tudod tartani a lelked legmélyén azt az erkölcsöt, amelyet nem a társadalom kényszerített rád, hanem igazi, benső valódból fakad? Nem, nem tévedés, valóban egy Rejtő-regény készteti az olvasót ilyen komoly és borongós gondolatokra, nem véletlenül, mert ezúttal nem a humoré a főszerep (bár abban sincs hiány), hanem a filozófiai mélységű történeté és a magvas mondanivalóé. Az egész regényt áthatja az elmúlás szele, jókat lehet rajta nevetni, de nem jóízűen, jóval karcosabb és többrétegűbb ez az alkotás, mint a többi légiós regény. Ezúttal nem az idegenlégió vicces oldala kerül bemutatásra, a könnyed hangvétel csak annyira marad meg, hogy még szórakoztató legyen az összhatás, de hamar arcunkra fagy a mosoly, itt bizony kőkemény emberi drámákkal találjuk szembe magunkat, a végkifejlet sem sikeredik igazán vidámra, sőt, kifejezetten vészjósló lett, főleg Rejtő Jenő sorsának ismeretében, mintha megérezte volna, hogy mi vár rá. Nem jó érzés szembesülni azzal, hogy a légió valójában nem vidám hely, az afrikai pokol nemcsak az emberi szervezetet teszi tönkre, hanem a lelket is megöli szépen lassan. A Csonbrigád története az elfelejtett hősöké, akik megpróbáltak emberek maradni egy olyan korban és helyzetben, amikor elvették tőlük a becsületüket, ártatlanul szenvedtek egy olyan háború poklában, amelyhez igazából semmi közük sem volt. Rejtő zsenialitása abban rejlett, hogy az általa írt, ponyvának látszó könyv valójában irodalmi szintű alkotás, csak éppen ez nem komédia, mint a többi regény, hanem igazi szívet-lelket tépő dráma. Letaglózó élmény olvasni ezt az alkotást (szánom-bánom bűnömet, de ehhez a Rejtő-műhöz eddig még nem volt szerencsém), mert nagyon más, mint az író hasonló regényei, nem is a szokákos aranyköpések maradnak meg belőle, hanem a baljós hangulat és azzal való szembesülés, hogy milyen nehéz embernek maradni.

Henry Fécamp, a hatvanhármas számú fogoly egészen jól játszik a hegedűn ahhoz, képest, hogy hivatalosan halott. Persze Szudánban, a francia légió egyik erődjében amúgy sincs sok esélye az életben maradásra, de ez nem is cél a számára, hiszen egy becsületbeli ügy miatt vállalt magára egy olyan gyilkosságot, amit nem is ő követett el. De amilyen pechje volt, tudtán kívül belekeveredett egy titkosszolgálati műveletbe, ezért senkinek sem érdeke, hogy elhalálozzon és a lehető legreménytelenebb helyzetben jön rá arra, hogy ő tulajdonképpen élni akar...

Az afrikai sivatagban lassú halál várja a katonákat, legyenek tisztek vagy közlegények. Mert a forróság, a reménytelenség, és a tehetetlenség előbb-utóbb mindenki lelkét megtöri, elég néhány év, és az egykori világfi parancsnokból delirium tremens-ben szenvedő emberi roncs lesz, több tiszten erőt vesz az őrület és nem az enyhébb fajtából, mindenki az alkoholhoz menekül, és előbb-utóbb elvész a józan ész ebben a földi pokolban. Azonban a legrosszabb sors a Csontbrigádnak jutott, akiket árulónak tartanak, és társaiktól távol, egy kietlen helyen törik a követ az élelemért cserébe. Ilyen körülmények között csak idő kérdése, hogy minden ember elállatiasodjon, erről a helyről nincs visszatérés. Fécamp addig önsorsront, amíg idekerül, és pont itt döbben rá, hogy a legjobb barátja nagyon csúnyán átverte (természetesen egy nő miatt), és ettől a sokktól visszatér az életösztöne, és a Csontbrigád élére állva eldönti, hogy ő márpedig innen meg fog szabadulni, és be fogja bizonyítani, hogy ártatlan. Nem hétköznapi kalandok után ez sikerül is, ezúttal azonban elmarad a megszokott happy end, nehéz szívvel zárja be az olvasó a könyvet és még sokáig ücsörög felette gondolataiba roskadva.

Nem nehéz meglátni a szudáni pokol mögött azt az időszakot, amelyben Rejtő Jenő megírta ezt a történetet, egyre jobban ránehezedett a lelkére az a sötétség, amely rátelepedett akkoriban Európára és az országra, és bár még nem tudhatta, hogy mi vár rá (két évvel később halt meg munkaszolgálatban), de megérezhetett valamit belőle, és akkoriban már az idegei is kezdtek tönkremenni, így már nem tudott olyan felhőtlenül szórakoztató történetet írni, mint korábban, de a halál árnyékában sem veszítették el a humorérzéküket a szereplők. Amíg azonban az összes többi Rejő-regényből vég nélkül tudjuk idézni a legjobb szövegeket, ebből a könyvből inkább az emberfeletti küzdelem maradt meg, amit az ezredorvos és a főszereplő folytat azért, hogy megőrizze a saját és társai életerejét ezen a pokoli helyen.

Ez a felszínen vidám, valójában azonban nagyon is drámai történet emlékezteti az olvasót arra, hogy erény és bűn között időnként ingadozik a határ, a pokol legmélyére kell leszállnunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen emberek is vagyunk valójában, és mennyire szeszélyes a sors. Különleges darabja ez a könyv az életműnek, nem azt kapjuk tőle, mint a többi légiós regénytől, sokkal mélyebben érinti meg az olvasót, mint azok. Ha bárkinek is lett volna kétsége afelől, hogy amit Rejtő Jenő a ponyvával művel, az igazi művészet, ne hagyja ki az életéből ezt az felkavaró alkotást!

10/10

A könyvet a Kossuth Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.