2016 után nem gondoltam volna, hogy röpke 1 hét leforgása alatt két olyan szuperprodukció is bemutatásra kerül a mozikban, amelyek újra a helyes útra terelik a blockbustert (vagy legalábbis reményteli fordulópontnak tekinthetők). A Kong: Koponya-sziget és a Logan párosa pedig azért is különösen érdekes, mert ezt két tökéletesen szembeállítható módszerrel érik el, amelyekben sokkal több van az első látásra megragadható vonásoknál. Előbbinél pozitív, utóbbinál elsősorban negatív értelemben.

Természetesen a Logan esetében abszolút örvendetesnek tartom én is, hogy egy olyan film született, amelynek felnőttsége nem csak a káromkodásban és a vászonra fröccsenő vérben fejeződik ki (bár ugye önmagában már ez is valamennyire formabontó a szuperhősfilmek körében). Az utolsó Farkas-történet nem fél olyan egyáltalán nem hollywoodi témákkal foglalkozni, mint az elmúlás, a feloldozhatatlan bűntudat. Azonban minél inkább erre koncentrálunk és minél kevésbé képregényes kontrasztban szemléljük a produkciót, annál látványosabbá válnak hiányosságai e téren.

A kortárs képregény-univerzumokban rendkívül fontos, hogy legyen mire építkezni, a Polgárháború például kizárólag azért működhetett, mert minden egyes karaktere, eseménye több filmre visszanyúló háttérrel bírt, amelyekhez már csak kapcsolódni kellett. Ehhez képest a Logan (mint az X-Men univerzum újabb darabjai) mindent elölről kezd és olyan eseményekre hivatkozik, amelyeket soha nem láttunk megtörténni az előzmények során, egy lezárásként működőképes, de éppen a múlt okán kialakuló íveket és kidolgozottságot nélkülöző alkotást adva ki. Bár 17 éve ismerjük ezeket a karaktereket, az új helyzettel valójában új embereket is láthatunk, akiket már teljesen más élmények motiválnak, és James Mangold ugyan rengeteg időt fordít ezeknek az érzéseknek a kommunikálására, nem tudja azokat valódibbá tenni. Hiába viszi el ugyanis egy filmdráma irányába az élményt, a Logan alapvetően nem akar azzá válni.

Ugyanabban a képregényes szerkezetben működik, mint az eddigi összes X-Men film, mindössze egy kicsit sötétebb és kegyetlenebb módon lényegesen többet tapicskol szereplői fájdalmában. A végkifejlet felé nyílegyenesen haladó történet, a flegmán felvállalt védelmező-szerep motívuma, vagy a sokadik szupermutáns-gyáros ellenlábas (na meg az általa létrehozott szuperellenfél) nem bátorságról, hanem a sablonok ügyes szabásáról tanúskodik. Azonban ahhoz, hogy drámaként is működőképes legyen, mindent ennek az elvnek kéne alárendelni, ahelyett, hogy egy kicsit többet áll meg a forgatókönyv elmélkedni két akciójelenet között. Emiatt tűnhet úgy, hogy a Logan gondolatai jórészt sekélyesek és önismétlők, mert legyenek bár önmagukban idegenek a szuperhősfilmek műfajától, valójában annak elcsépelt megoldásaival vannak átitatva. (Szerintem például elképesztően cinikus, ahogyan Patrick Stewart érzelmes nagymonológját egy húzással gyakorlatilag az aktuális set piece felvezetésévé degradálja Mangold.)

A Koponya-sziget ennek szöges ellentétét képviselve a klasszikus eszképista hatásmechanizmust célozza meg: kizárólag szórakoztatni vágyik, a modern trendeknek megfelelően ezt kellő rendszerességgel kommunikálja is magáról, ugyanakkor figyelemre méltó, hogy riválisaival ellentétben erre a legkevésbé sem görcsöl rá. Nem azért laza, mert a stúdióban valaki kitalálta, hogy ez a menő, hanem mert ez természetesen fakad karaktereiből és helyzeteiből. Vogt-Roberts még a mostanában egyre kínosabban megkonstruált, negyedik falat áttörő önreflexiók helyett is mindössze laza kiszólásokkal kacsint össze a nézőkkel, hogy "igen, ez pont akkora állatság volt, mint amekkorának nektek is tűnik".

Azonban ez nem jelenti azt, hogy egy túlgondolt alibitörténet mentén összehegesztett vidámparki attrakciót látnánk. A Koponya-szigeten nem érződik a forgatókönyvírói izzadságszag, hogy szereplőink éppen azért mennek valahova és csinálnak valamit, mert ez kell a lendület életben tartásához (khmm... Rogue One...), a szörnyfilmes körítés ugyanis éppen arra teremt lehetőséget, hogy mindig akkor induljanak be az események, amikor az dramaturgiailag üdvös - anélkül, hogy szereplőinknek komolyabb írói terelgetésre lenne szükségük. És lehet, hogy karakterei mindegyike meglehetősen vázlatos, azonban csupa az összkép szempontjából fontos jellemvonással és karakterívvel bírnak, a kötelező kínai figurát leszámítva gyakorlatilag egyetlen felesleges elem nincs a filmben. Packard ezredes síkegyszerű megőrüléséből is egy olyan gondolat nő ki, ami szimbolikusan abszolút kiterjeszthető a jelenlegi és mindenkori amerikai külpolitika problémájára. Sőt, még Kong is kap egy kis háttértörténetet, ami az óriásgyíkokkal való harcát motiváltja és emberszerűvé teszi (és nem mellesleg kidolgozottabb karakterré, mint a Suicide Squadból bárki...), amivel Vogt-Roberts remekül hárítja el a Godzillát kigáncsoló paradoxont, miszerint az autentikus békaperspektíva és az óriásszörnyek és a néző közötti kapcsolat kialakítása egymásnak ellentmondó rendezői célok.

Az akciójelenetekre például abszolút az edwardsi iskola továbbvitele jellemző, Kong pusztító feltűnésekor frusztrálóan beszűkült szemszögünkkel fokozza az izgalmakat, és utána is többnyire az emberek szemén keresztül mutatja a címszereplőt. Ezért is mondható el alkotásáról, hogy a szó legnemesebb értelmében látványos, ugyanis csak a legszükségesebb esetekben szakít ezzel a grandiózus moneyshotok kedvéért, egyébként pedig hagyja, hogy a karakterekre ható csodálat-érzés szűrődjön át a néző felé is. Célja pedig ezzel nem más, mint hogy filmes attrakció helyet emberközelivé tegye szörnyét, erre szolgálnak az olyan jelenetek is, amikor például a Toby Kebbell alakította katona és Kong szinte egymással párhuzamosan mossák le sebeiket.

Így lehet, hogy Kong: Koponya-sziget nem formabontó film, azonban hibátlan funkcionalitással bír: eléri, hogy még egy óriásmajommal is együtt érezzünk és vele együtt izguljuk végig ezeket a szürreális kalandokat. A Logan pedig ezen a téren bukik el: bár 137 perce semmi másról nem szól, mint hogy szereplői fájdalmát és szenvedését érzékeltesse, valójában egytől-egyig olyan életutatkat és problémákat látunk, amelyek igazán csak a felfoghatatlan erővel bíró szuperemberek számára relevánsak. Hiába Mangold radikális váltása, még mindig mutánsfilmet rendez abban az értelemben, hogy ha nem vagy egy számkivetett, örökifjú gyilkológép, vagy egy egész közösség jólétéért felelős telepata, aligha tudod majd valóban átérezni Logan vagy Xavier kiábrándultságát, illetve bűntudatát. Akkor már inkább a majom, aki csak otthonát védi és szeretne revansot venni családja gyilkosán.

A tanulság ebből pedig az lehet, hogy a blockbustereket sem szabad a külsőségeken megmérni. Egy PG-13 szörnypornó szolgálhat lenyűgöző élménnyel, ha nem ész nélkül, fél szívvel, csak a sablonokat egymásra dobálva írják és rendezik meg. Ezzel szemben pedig egy R-kategóriás drámába oltott szuperhősfilm sem fog előrelépést jelenteni, ha alapvetéseiben nem hajlandó meghaladni a műfajt meghatározó és egyre inkább gúzsba kötő toposzokat (ezzel pedig nagyjából összefoglaltam az egész DC-univerzumot is). És hiába hangzik már koncepciójában is röhejesen a Kong vs. Godzillával szárba szökő szörnyuniverzum, amíg a Warner nagyjából példátlan módon ténylegesen is ad kreatív mozgásteret az indie-közegből felszívott rendezőinek, addig sokkal több reményem van benne, mint bármelyik világépítő összeborulásban.