A Három Anya trilógia kapcsán az első részről (Sóhajok) itt írtam, a másodikról (Pokol) pedig itt.
27 évvel a Pokol után, amikor Dario Argento már régen nem volt ugyanaz a horror-nagymester, akinek anno a '70-es és '80-as években jogosan nevezték, elkészítette azt a filmet, ami kapcsán már senki nem hitte el, hogy valaha is elkészül: a harmadik gonosz boszorkány, Mater Lachrymarum történetét kibontó Könnyek Anyja című alkotást, mely pontot tett végre a Három Anya legendájára. Sajnos azonban az eltelt évek nyomot hagytak Argento rendezői stílusán, így jobb, ha előre leszögezzük a tényt, hogy itt bizony egy trash kategóriába tartozó alkotással kell szembesülnünk. Ha volt is valaha A-vonal az olasz horrorban (sokan még ezt is megkérdőjelezik), akkor ez a film már semmiképpen nem tartozik oda... bár tagadhatatlanul vannak bizonyos - szűk körű - érdemei is a produkciónak.
Például iszonyú véres. Nem úgy ímmel-ámmal, kamerán kívüli módon, hanem telibe, szemkiszúrós-torokelvágós-karóbahúzós módon. Aki a gore-t szereti a horrorban, annak az eltúlzott, szadista gyikossági jelenetek be fognak jönni. Fröcsög a vér, szakadnak a belek, és a kivitelezés is hatásos, pont ahogyan annak egy kompromisszummentes horrorban lennie kell.
Aztán ott van a zene is, melyért Argento állandó társa, a Goblin együttes agya, Claudio Simonetti a felelős. Azt nem mondom, hogy a Suspiriát leköröző aláfestés született volna, de mindenképpen pozitív lett a végeredmény, jól illeszkedik az apokaliptikus történethez. A végefőcím alatt futó, a denevérhangú Dani Filth-el (Cradle of Filth) megerősített dal (Mater Lachrymarum) pedig tényleg nagyon ütősre sikerült, simán odatehető a Pokol hasonszőrű darabja mellé.
Meglepő módon a rendező ezúttal készült egy-két pofátlan jumpscare megoldással is. Ezek elég idegenek tőle, viszont érdekes módon működnek, valószínűleg pont a váratlanságuk miatt. Ami szintén meglepő, hogy a főszereplő múzeumi dolgozót megformáló Asia Argento alakítása a szokásától eltérően már majdnem egészen tűrhetőnek nevezhető. Mondjuk a többiek, főként Udo Kier ripacskodása azért elég rosszul esett, és lehúzta az összképet is. Mindegy, színészi alakítások térén Argento szinte mindegyik filmje hagy maga után kívánni valókat, a Könnyek Anyja egy-két kivételtől eltekintve belesimul az átlagba a színészi játék kapcsán.
Ami az igazi feketelevest és a trash kategórát jelenti, az az ezer sebből vérző, összeférceltnek ható történet, a ritmustalanság, valamint az igénytelen megvalósítás szentségtelen hármasa. Itt bizony már nem okkult horrorról beszélhetünk, hanem egy zsé megoldásokkal operáló, modern környezetben játszódó fantasy történetről, varázserejű tunikával, mágiát űző rossz és jó boszorkányokkal, a síron túlról vissza-visszajáró anyaszellemmel (melynek számítógép-generálta megvalósítása egyszerűen borzalmas), és brutális megoldásokkal dolgozó démonokkal. A Sóhajokkal és a Pokollal összevetve ebben a filmben jóval több a cselekmény, jóval szövevényesebb a történet, és változatosabbak a helyszínek is - viszont semmire sem jut idő, a tempó ugyanis nagyon gyors, átélésre, esetleges többletjelentések keresésére nem sok lehetőségünk marad. Ami viszont a legbosszantóbb, az a szemet szúró igénytelenség: pl. a hídról ledobott csecsemő esetében maga a vágás parádés, ellenben a híd szélén megpattanó "kisded" leváló művégtagja már több mint illúzióromboló. A végjáték megoldásai is bántóan sutának hatnak, a készítők láthatóan nem sokat tudtak kezdeni a teljes életnagyságban színre lépő Mater Lachrymarum karakterével, a cicimutogatáson, könny-nyalogatáson, eltúlzott sminken és pozőr gesztusokon túl. A finálé úgy lapos, ahogy van, ennél még a Pokol vitatható végső csavarja is sokkal hatásosabb lett. A kötelező, "a boszorkány lakhelye összeomlik" jelenet pedig az olcsó CGI-on bukik meg.
Az egész filmet belengi egyfajta "rút kiskacsa" jelleg, ha a korábbi alkotásokkal hasonlítom össze. Nyoma sincs a vörösben-kékben úszó, felülstilizált képeknek, a hatalmas belső tereknek, vagy a virtuóz beállításoknak, jobbára egyszerű, tévéfilmes képi megoldásokat kapunk. Művészeti alkotások, festmények, szobrok, míves épületek ugyan szegélyezik a filmet, de már nem olyan hangsúlyosak, mint korábban. A főboszorkány lakhelye sem bír olyan markáns többletjelentéssel, mint az előző filmekben, és a narráció is sokkal "földhöz ragadtabb". Egyetlen egy helyen, a végjátékot megelőzően villant csak Argento operatőre valami rendhagyót: amikor a főhősnő bejárja a házat, mely alatt a boszorkány rejtőzködik, egy percekig kitartott, hangulatos zenével ügyesen megtámogatott vágatlan szekvenciát kapunk, amelyet sajnos egy olcsó és klisés ijesztgetés zár le. Az Argento életművét végigkísérő állatmotívum itt egy idegesítő majomban mutatkozik meg, amely a gonosz boszorkány démonainak szolgál felderítőként - hogy miért, hogyan, és minek, azt hagyjuk, a készítők sem bontották ki.
Ha számtalan hibájától és kiábrándító igénytelenségétől el tudunk tekinteni, a véresebb horrorfilmeket kedvelők számára egész szórakoztató lehet a Három Anya trilógia befejező darabja, viszont a korábbi részeknek sajnos a nyomába sem érhet. Ez az alkotás olyan, mintha a nagynevű elődök szigorúan videóra szánt folytatása lenne - pedig emlékszem, a készítése idején nem ennek indult.
6/10
