A Három Anya trilógia első részéről, a Sóhajokról írt kritikám ide kattintva olvasható.
Tinédzserként, egy bulis éjszaka után sikerült elaludnom Dario Argento 1980-as Pokol című filmje végén, viszont - és ez itt most egy igencsak hangsúlyos VISZONT - az egyik jelenete örökre belém égett. Arról a jelenetről beszélek, amelyben az öreg, rokkant Kazanian éppen egy zsáknyi macskát próbál meg elég amatőr módon vízbe fojtani, amikor bekövetkezik a holdfogyatkozás, és a közelben ólálkodó patkányok megtámadják. A jelenet a spoilerektől nem rettegők számára itt megtekinthető. Nos, ebben az öt percben Argento egy majdcsak tökéletes, önmagában is kiválóan élvezhető kisfilmet alkotott: kékes fényekben és mély árnyékokban úszó képek, az emberi és a túlvilági gonoszság csattanós megjelenítése, hangsúlyos állatmotívumok, és persze egy kegyetlenül gonosz csavar jellemzik ezt a szösszenetet. Sajnos az egész film nem ilyen színvonalú - ha nem így lenne, valószínűleg nem is hunytam volna meg rajta - de mindenképpen megtalálható benne az éppen zseniális formájában lévő Argento több elképesztő villanása is. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a Pokol még megosztóbb film, mint előzménye, a Suspiria... viszont egyes szegmenseiben talán még különlegesebbnek, még emlékezetesebbnek is nevezhető.
A történet itt is csak egy alibi, és ha lehet, még kevésbé koherens és logikus, mint a Suspiria esetében. Ezúttal a világot mozgató gonoszság Három Anyja közül Mater Tenebrarummal, a Sötétség Anyjával ismerkedhetünk meg (meg egy csábos pillantás és erejéig Mater Lachrymarummal is), akinek egy E. Varelli nevű olasz építész New Yorkban épített egy különleges lakhelyet. Aki közelebbről megismerkedik az építész által írt, a Három Anyáról szóló könyvvel, valamint nyomozni kezd a boszorkány búvóhelye után, azt rövid időn belül utoléri a halál. A sztorinak igazi főhőse nincs, a narráció ideig-óráig egy karakterre fókuszál, akit aztán egy látványosan megkomponált gyilkosság során el is veszítünk, aztán már nyergelünk is át a következő karakterre, aki szintén addig tetszeleg kvázi-főszereplőként, amíg meg nem hal. Ez alól egy szereplő a kivétel, akinek a személye maradjon most titok - hátha még nem mindenki látta ezt az alkotást.
Argento ebben a filmjében végleg elhagyja a hagyományos történet illúzióját, hogy az így elharapódzó plot hole-okat stílusosan megvilágított és fényképezett rémlátomásokkal, pazar gyilkossági jelenetekkel, valamint asszociatív értelmezési lehetőségek tömkelegével töltse fel. Magyarul: a sztorinak se füle, se farka, viszont jó véres, egyedi látványvilágú, és nyitott a többféle értelmezésre.
Az előző filmből átmentett elemek közé tartozik a boszorkányos legendárium mellett a színes fényekkel és hatalmas belső terekkel stilizált látványvilág, a gonosznak búvóhelyet adó épület jungiánus áthalllásokkal való bemutatása, valamint a kimódolt gyilkossági jelenetek perverz mutogatása. Az épület (jelen esetben egy hotel) mint infernális ősanyai lélek-kivetülés ezúttal még rétegzettebben kerül bemutatásra, a legendás Mario Bava (aki többek közt A démon maszkja rendezője is) segédletével leforgatott vérfagyasztó nyitójelenetben pl. a hősnőnek egy magzatvízszerű lével teli bugyorba - ahol pokoli magzatparódiaként egy hulla lebeg - kell lemerülnie ahhoz, hogy kíváncsiságát kielégítse. A gyilkosságok itt is külön filmecskék a filmben, kíméletlenek és véresek, bár a Sóhajokhoz képest kevésbé természetfelettiek és túlzóak.
A zene kapcsán ezúttal nem a Goblin zenekar, hanem Keith Emerson (Emerson, Lake & Palmer) szolgáltatja a borzongató dallamokat. Progresszív rockja kevésbé hatásos, mint a Sóhajok elképesztő soundtrackje, de vannak emlékezetes darabok itt is - pl. a hotel szintjei között megbúvó rejtekhely átkutatása során felcsendülő Mater Tenebrarum című dal hamar bele tud költözni a hallójáratokba.
Már a Sóhajokban sem voltak túl acélosak, és itt sem hatnak igazán kidolgozottnak a vásznon megjelenő karakterek. Az őket alakító színészek teljesítménye is csak gyengének vagy esetleg - nagy jóindulattal - korrektnek nevezhető. A dramaturgia sem kifejezetten erős oldala a műnek (nem véletlenül aludtam el rajta anno), de ami a legneuralgikusabb pontját jelenti, az a lezárása.
A finálé több szempontból is támadható - vagy legalábbis zavarba ejtő. Egyrészt Mater Tenebrarum végjátékban megmutatott "igazi arca" kissé művire sikeredett, a maszkmesteri mellényúlás azonban csak a kisebbik gond. A második, nagyobbik probléma a gyilkos kilétéből fakad. A Sötétség Anyja ugyanis nem egy egyszerű személy, hanem egy univerzális fogalom (nem szívesen spoilerezek, ezért a fogalmat inkább nem írom le). Ez kontextusba helyezi magát a címet, megmagyarázza a gyilkos többféle formában való megjelenését is, és jónéhány logikátlanságot is negligál. Azonban a gyilkosnak egy ilyen fogalommal való azonosítása olyan kérdéseket is felvet, hogy miért éppen úgy hulltak el az áldozatok, ahogy, miért nem pl. egy Final Destination-filmbe illő módon. A Sötétség Anyjának lelepleződése így egyszerre értelmezi át egy csapásra a film gondolatiságát, és tűnik egy, Argento seggéből hirtelenjében előrángatott "házilag készült puskapor"-jellegű fordulatnak. Ami még zavarba ejtőbb, az a hotel és a gonosz "pusztulása", amit gyakorlatilag puszta véletlen okoz, és ami nem is igazán pusztulás, lehet, hogy inkább egyfajta ördögi felemelkedés/elterjedés.
Végeredményben a Pokol egy igazán kétarcú horrorfilm lett. Bizonyos elemeiben még talán jobb is, mint a Sóhajok, és többet adhat annak, aki mélyen beleássa magát. Viszont számos negatívuma, kiegyensúlyozatlansága, és zavarba ejtő vonása miatt nem biztos, hogy minden vállalkozó szellemű néző ki fog tartani mellette, aki belekezd a megtekintésébe...
7,5/10
