Az elmúlt hetekben az internet többször is felrobbant. Kezdődött azzal, hogy az Index utánanézett, mely filmek teljesítenek a világátlagnál jobban hazánkban, arra az egyébként mélyebb elemzések nélkül is nyilvánvaló konklúzióra jutva, hogy az alpári vígjátékokkal nem lehet hibázni Magyarországon. (Na meg a Taken 3-színvonalú akciófilmekkel, de ezt úgy néz ki, a statisztika nem igazolja.) Mivel az Index filmes témájú cikkei már egy ideje nem kommentelhetők, Facebookon tört ki a népharag, hiszen hogy merészeli valaki igénytelennek nevezni a magyar nézőket, illetve azt a népes tábort, aki a Nagyfater elszabadul-t megtekintette?

Ugorjunk egy kicsit, már Dombóvári Istvánnál tartunk, aki megnézett egy Adam Sandler-filmet, tetszett neki és ezt úgy gondolta, hogy meg is osztja Facebookján. Nyilván én lehetnék az utolsó, aki emiatt pellengérre állít embereket, az izgalmasabb már a bejegyzéshez fűzött alábbi komment, ami egy egészen furcsa keretbe szerkeszti megnyilvánulását:

Most tegyük félre azt, hogy a magyar stand-upon belül szörnyen álszent dolog leírni azt, hogy "a szórakoztatásnak nincsenek határai", amíg működik a politikai (ön)cenzúra vagy Carlin és Louis C.K. bátorsága helyett (akik pl. alkalmasint abortuszról beszélnek vagy zsidóznak a pódiumon) inkább a falusi-piálós viccekhez menekülünk, foglalkozzunk a másik két mondatával. Amelyek lényegi tartalma nagyjából a következő: ezt a humort ne tartsuk primitívnek és különben is mit képzel magáról az, aki ilyet ki mer jelenteni?

Dombóvárinak azonban olyan tekintetben igaza van, hogy nincs alacsonyabb vagy magasabb rendű humor és ebben az értelemben rossz a "primitív" szó használata. Egy slapsticket is meg lehet valósítani magas színvonalon, és egy összetett szatíra is lehet rettentő primitív abban az értelemben, hogy hatásmechanizmusában kifejezetten buta és kifejletlen megoldásokat használ. Ugyanakkor nem biztos, hogy a primitív szót eleve úgy kéne (félre)érteni, ahogyan ő tette. Adam Sandler poénjait sem azért tartom primitívnek (bár már túl régen láttam bármelyik filmjét is ahhoz, hogy erről igazán adekvát értékítéletet mondjak), mert a fingásról és böfögésről szólnak, hanem mert a megvalósításuk primitív. Sandler nem helyezi saját maga számára újra és újra feljebb a lécet, nem akar a fingós poénok virtuóza lenni, hanem évtizedek óta ugyanabban a kényelmes, önismétlő, közhelyes posványban dagonyázik. Ezzel szemben elég csak megnézni a tavalyi Swiss Army Mant, amely egy különleges és sokrétű alkotás tudott lenni annak ellenére, hogy ugyanúgy fingós poénokra épült (az most más kérdés, hogy ezeket a rétegeket hányan látták meg benne).

De nem humorelméleti doktorit tervezek írni, a fenti jelenség ugyanis a filmművészet minden területére jellemző. Egy kőbuta akciófilmet is meg lehet írni kizárólag sztárjai fakuló hírnevére alapozva, illetve fel lehet tölteni elképesztő kaszkadőrmutatványokkal és érdekes mitológiával. Azaz a különbség csak annyi, hogy mennyi erőfeszítést látni a végeredményen, mennyire próbálják az alkotók feszegetni a saját határaikat. (És akkor talán itt térjünk vissza oda, hogy az évek óta ugyanazokat a paneleket pufogtató hazai standuposok számára tényleg nem létezik-e határ a szórakoztatásban...)

Primitív filmnek tehát mindig vannak és lesznek, sőt, olyanok is, akik ezt ki is jelentik róluk. Hiszen eleve megfoghatatlan ábránd a tökéletes ízlés: nincs olyan ember, aki ne kedvelne olyan alkotásokat, amelyeket maga vagy mások is primitívnek tartanak. Én sem vagyok kivétel. És akármilyen sznobizmust is öltünk magunkra, nincs egy olyan magas művészi teljesítmény, amely ne minősülne primitívnek valaki más szemében. De ha jobban megnézzük a fentebb említett indexes kommentfolyamot, a vita szinte már nem is arról folyik, hogy maga a film primitívnek nevezhető-e, hanem hogy nézőiről elmondható-e ugyanez. A Nagyfater elszabadul primitív voltával érdemben senki nem vitatkozik, hanem legfeljebb relativizálni próbálják: "Miért nem azt nézitek, hogy hány embernek tetszett? Én is megnéztem, de utáltam." "Jó, de ez legalább szórakoztató, bezzeg a kritikus által hájpolt Saul fia!" És akkor még Dombóváritól beszállnak páran az "Aki ezen nem tud nevetni, annak milyen szánalmas élete lehet?" (Spoiler alert: léteznek szórakoztató filmek Adam Sandleren kívül is.)

Persze nem tagadom, hogy egy olyan tenyérbemászóan arrogáns vitaindítóra, mint amit Hanula Zsolt elkövetett, nehéz két pofonnál diplomatikusabban reagálni (amit én főszerkesztője helyében már az Interstellar-spoileres afférnál kiosztottam volna neki), így senkit nem ítélek el azért, mert ez a lekezelő-kultúrharcos hozzáállás hasonló védekező mechanizmusokat váltott ki belőle. De alapvetően mi ok van a védekezésre? Bizonyára vannak, akik primitívnek tartanak engem is néhány kedvencem miatt. De miért kéne makulátlan ízlésű filmesztétaként tetszelegnem bárki előtt is? Verseny ez, ahol az nyer, aki bebizonyítja, hogy ő egy tökéletes gourmet - vagy ha nem is, ő legalább nem játssza meg magát, hogy olyan nemszórakoztató förmedvényeket imád, mint a Saul fia? Én is fizettem már undorítóan rossz filmért moziban, és akkor mi van? Az vesse az első követ, aki még nem. Nem érzem magam kevesebbnek attól sem, ha valaki primitívnek tart - legyen bár az illető egy többszázezres látogatottságú oldal újságírója vagy arctalan hozzászóló. És vannak filmek, amelyeket primitívnek tartok, valamint megvan azokról is a véleményem, akik ezeket tartják a filmművészet csúcsának. Mindenki eldöntheti, hogy igazam van-e ezzel kapcsolatban.

Az persze más kérdés, hogy mivel egy rossz filmre jut nálam 50 jó, nem igazán van bűntudatom amiatt, hogy mit támogatok egy mozijeggyel. És lehet, hogy ha tedenciózusan nézék olyan filmeket, amelyeket magam is primitívnek tartok, támadna bennem egy enyhe belső feszültség. Akkor pedig már kifejezetten rosszul esne, ha erre az ellentmondásra valaki emlékeztetne. Vagy ha történetesen szeretném ezeket a műveket, de sehogyan sem tudnék megbékélni ezzel, mert én akarnék a filmes tápláléklánc csúcsán állni, akkor lehet, hogy tényleg támadna egy apró kisebbségi komplexusom, hogy mások értékesebb produkciókkal merészelnek foglalkozni és ennek hangot is adni.

De ez esetben először lehet, hogy inkább magammal kéne lefolytatnom ezt a harcot, és csak aztán kiállni másokkal megverekedni, hogy tényleg primitív-e Adam Sandler és ezért elítélhetők-e azok, akik élvezik vagy csak egyszerűen megnézik műveit.