Amidőn még II. János Pál volt a pápa, és Bruce Willis volt a legnagyobb király, megesett ősztárságával az a csúfság, hogy akkorát zakózott a mozipénztáraknál, mint ide Lacháza. 65 millió dolláros kiadás állt szemben szégyenteljes 17 millió bevétellel, ami testvérek között is olyan ordas nagy bukta, hogy mindenki más karrierjét hazavágta volna, de az isteni Bruce - nak még ezt a malőrt is megbocsátottuk. Pláne, hogy részben nálunk forgatták ezt az örökbecsű darabot, amelyet minden negatívuma mellett egyszerűen nem lehet utálni, mert utánozhatatlan hangulattal rendelkezik, melynek eredményeként az idő megszépítő távlatában lassan, de biztosan kultfilmmé avanzsált ez a rettenetesen túltolt alkotás. Ez az Arany Málna díjakkal bőségesen kistafírozott mozi a klasszikus "annyira rossz, hogy az már jó" kategóriában leledzik immár nagyon sok éve, és üssenek agyon, verjenek meg, de én még mindig jókat tudok nevetni rajta.
Hudson Hawk (Bruce Willis), a mestertolvaj 10 évig hűsölt a börtönben, most azonban végre szabadlábra helyezték. Azonban még arra sincs ideje, hogy megigya a kedvenc capuccinóját, mert azonnal megbízást kap arra, hogy lopjon el egy szobrot, amelyet meg is tesz annak rendje és módja szerint, azonban a jól megérdemelt pihenés helyett egy többszörösen összetett bűnügy kellős közepén találja magát, amelynek a tétje természetesen a világ megmentése.
A film alapötlete Bruce Willistől származott, habár a forgatókönyvet nem ő írta, bár a legenda szerint a forgatáson gyakorlatilag naponta fogalmazta újra, sőt, egy idő után átvette az uralmat a film felett, erősen elveszítve maga felett a művészi kontrollt - kevésbé eufemisztikusan fogalmazva tudta, hogy ő a sztár, és azt csinált, amit akart - , és ennek eredményeként egy órási katyvasz lett az egész alkotás. A zene viszont hatalmas, és Bruce az utánozhatatlan félmosolyát gátlások nélkül bevetve dolgoztatja meg a rekeszizmainkat. Mindezzel együtt a "Nyuszi, golyó!" mondat lett a legmaradandóbb ebből a mondjuk ki, fércműből, amelyet ennek ellenére nem lehet nem szeretni.
A főszereplő karizmájára építették a filmet, amely önmagában nem gond, de olyan szinten tolták túl a kivitelezést, hogy a menőség egy idő után önmaga paródiájába fordult, de ennek ellenére olyan örökbecsű pillanatokat szerzett nekünk, mint pl. a megbénult főhős arc és kézjátéka, vagy a gördeszkás múzemi betörés. Bruce Willis és Danny Aiello kettőse jól működött a vásznon, Andie MacDowell is jól komédiázott, azonban az amúgy kiváló Richard E. Grant nem nagyon tudott mit kezdeni az őrült milliárdos szerepével, Sandra Bernhard is volt már jobb, James Coburn pedig tőle szokatlan módon tökéletesen felejthető alakítást nyújtott, David Caruso ellenben remek volt Kit Kat nem kicsit elborult szerepében.
Michael Lehman nagy árat fizetett azért, hogy hagyta primadonnáskodni Willist, azóta sem sikerült kikecmeregnie a tévés munkák mocsarából. a legendás producer, Joel Silver sem tudta kordában tartani emberünk egoját, de őt is "csak" anyagilag vágta földhöz a film, szerencsére nem ment el a kedve a moziipartól. A film nemes egyszerűséggel szétesett, hiszen a történet össze-vissza kanyargott, egy-egy poénért beáldozták a sztorit, a karakterek közül csak Hudson Hawk és Tommy karaktere volt legalább alapszinten kidolgozva, a többi mellékszereplő csak tengett-lengett a történetben, a főgonoszok simán őrültek voltak, és olyannyira sematikusak, hogy egyszerűen nem lehetett komolyan venni őket. És mégis, annak ellenére, hogy sokszor kínosak a poénok, és ultragagyik a jelenetek, mégis bele lehet feledkezni ebbe a tömény marhaságba, és annyi év után sem tudja a néző kiverni a fejéből az olyan utánozhatatlan képeket, mint pl. Bruce Willis zeneszóra előadott tolvajlása vagy Andie MacDowell élettelenül himbálózó karjai, miközben megbénítva hever egy izompacsirta széles vállain.
Igen, ez egy gyengus film, amelynek hosszan lehetne sorolni a hibáit, és nem állítom, hogy mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, de mégis van egy olyan sajátos bája, ami miatt mindig ott ragad a néző előtte, ha valamikor belefut a tévében. Mert van neki egy pimasz stílusa, amely erősebb minden túltolt részletnél, és minden józan kritikai észrevételnél. Ez bizony a bűnös élvezet kategória, akinek nem tetszik, ne nézze, mindenki más azonban nyugodtan feledekezzen bele ebbe az ezerzszer lehúzott, és mégsem felejthető alkotásba.
6/10
