Power kritikáját itt olvashatjátok

Robert Zemeckist a Kötéltánc után kézenfekvő volt feljegyezni a villámsebességgel lefelé csúszó, már csak egykori hírnevükből élő sztárrendezők listájára, azonban idén úgy tűnt, a Szövetségesekkel valamelyest képes kozmetikázni ezen a képen. Azonban ez éppen annyira nevezhető sikernek, mint az, hogy előbbi munkája 10 milliója helyett ez már 40 millió dolláros eredménnyel bukott meg, a közönség reakciója ugyanis jól jelzi azt, hogy nem Zemeckis alkotott érdekesebb, alaposabb, lenyűgözőbb filmet, mindössze ezúttal egy közepesen tisztességes forgatókönyvből munkálkodhatott egy rendkívül gyenge helyett.

Ugyanis a Szövetségesek esetében is egy hihetetlenül bárgyú és felszínes filmről van szó, elnagyolt díszleteivel, a kémek munkáját bárdolatlan rambózásként bemutató fordulatokkal, a minden második bokorban ellenséges ügynököket rejtegető történettel és a durván nyílt konfrontációkkal. De azon a ponton, amikor Zemeckis a homoszexualitást büntető Brit Birodalom fővárosában egy nyíltan leszbikus párt parádéztat (ráadásul különösebb funkció nélkül), már világossá válik, hogy a Szövetségeseket sem a háború, a hírszerzői-ellenállói munka vagy egyáltalán két ember érzelmei hiteles ábrázolása miatt fogjuk szeretni - ha lehet egyáltalán szeretni. Az ugyanis határozottan igaz, hogy bár mintha maga a forgatókönyv sem tudná eldönteni, egy látványos kémthrillert, romantikus mozit vagy idővel a kettő hibridjét szeretné megvalósítani, az általános kidolgozatlansága ellenére is működnek ezek a motívumok.

Steven Knight ugyanis pontosan tudja, hogy ha fél percig kivár egy pisztolylövés eldördülése előtt, akkor pont fél perccel izgultunk tovább, vagy hogy hiába tűnik utólag orbitális idiótaságnak a főszereplőt saját foglalkozásából vizsgáztató német tiszt húzása, ezzel is nyert egy percet, amikor a karfát markolászva szorítottunk hőseiért. A Szövetségesek pedig addig rakosgatja egymás után kiválóan a különböző rejtélyeket és feszültségforrásokat, hogy végül azt vesszük észre, a látványos blődségek ellenére sem feszengünk kínosan, sőt, alkalmanként még magával is ragad az élmény. Jól jellemzi a filmet, hogy egyik legjobb része az a party, ahol a kölcsönös gyanúsítgatások, játszmázások végül csúcsra érnek - hogy aztán a következő jelenetre ezekből semmi ne maradjon.

Zemeckis tehát mindössze annyival teljesítette túl a Kötéltáncot, hogy ezúttal van egy egyáltalán jelenetszinten működő koncepciója, amivel ha nem is tesz csodát, legalább sikeresen játszik rá az erősségeire. A Szövetségesek azonban ezzel együtt is egy letűnt kor maradéka, amikor még elég volt, ha két sztár két órán keresztül annyira szerelmetesen néz egymásra, hogy utána egy szakajtónyi bulvárlapot meg lehet tölteni a szaftos pletykákkal, és a filmek is inkább ezt a végtelenített sztárkultusz szolgálták, mint fordítva. Tökéletes darab tehát azok számára, akiknek bőven elég, ha Pitt és Cotillard elegáns ruhákban tetszeleg, de akik viszolyognak egy Spielberghez hasonlóan 20 évvel ezelőtt megragadt Zemeckistől, az agysejtek beáldozásától a szórakozás kedvéért, azok messzire kerüljék el.

7/10

A Szövetségesek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán