Ha márciusban kérdeztek volna, a The Birth of a Nation Oscar-győzelmére milliós összegeket mertem volna tenni, hiszen tökéletes megoldás volt a fekete színészek Oscar-mellőzése és az ebből kialakult botrány, valamint a szokásos white guilt jelentette igényre, gyakorlatilag a 12 év rabszolgaság továbbfejlesztett verziójaként töltve be ezt az űrt. (Nem csoda, hogy állva tapsolták a filmet, mielőtt egyáltalán levetítették volna.) Azonban a rendező felszínre került nemi erőszak-ügye villámgyorsan lelohasztotta a lelkesedést, és az elmúlt fél évben szinte lehetetlen volt olyan filmes oldalt találni, amely egy cikkben merte volna emlegetni a "The Birth of a Nation" és "Oscar" kifejezéseket. Ennek kapcsán természetesen rengeteg parázs vitát lehet folytatni: jelent-e a bírósági felmentés erkölcsi felmentést, befolyásolhatja-e egy alkotó morális pozíciója alkotásának értékét, engem azonban inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy megérdemelten nyert volna ez a film egy vagy több Oscart, ha Nate Parkernek nem kell 1999-ben a vádlottak padjára ülnie - azonban (mint a legtöbb hasonló esetben) maga a film ezúttal is messze nem olyan jelentőségteljes, mint amekkora a felhajtás körülötte.
A The Birth of a Nation ugyanis gyakorlatilag Steve McQueen nagy sikert aratott filmjének egy kissé közönségbarát parafrázisa, előbbi alapján tehát teljesen Oscar-képes, utóbbi nyomán már sokkal kevésbé. Nate Parker csínján bánik a pátosszal, a hangos történelmi igazságosztástól és a szenvedéspornók klasszikus eszközeitől is tartózkodik: hősünk (akit a rendező maga alakít) egy viszonylag korrekt ültetvényes rabszolgája, aki népe szenvedésével alaposabban csak más ültetvényeken szembesül, társait tüzelő nagymonológjai pedig többnyire bibliai idézetek. A rendező bár rájátszik az emocionális pillanatokra, stilizált beállításokkal, pazar vágásokkal és lassításokkal esztetizál, abban kifejezetten felnőttnek tekinti nézőjét, hogy nem szájba rágott gondolatokkal, giccses fordulatokkal, és az elégtétel-vételből származó a katarzissal akarja lenyűgözni.
Parker tehát rendkívül ízlésesen, visszafogottan nyúl egy számos ponton túlzásba vihető témához, ugyanakkor ezzel még nem tudja naggyá tenni filmjét: külsőségeiben ugyanis hiába remek és bizonyos értelemben szokatlan, tartalmilag ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Lévén, hogy történetünk egy szűk két napos lázadásban csúcsosodik ki, a The Birth of a Nation legnagyobb részét főszereplőnk motivációinak felépítése adja. Ezek valószínűleg a többség számára viszonylag triviálisak, hiszen mindenki különösebb segítség nélkül tudja, milyen borzalmakon kellett a rabszolgáknak átesniük (ha máshonnan nem, pont a 12 év rabszolgaságból), az egyetlen csavart ebben az adja, hogy egy Nat Turner-féle kivételezett helyzetben lévő szolgánál hogyan telik be a pohár. Viszont a film mindig éppen azoknál a pillanatoknál kezd el kapkodni, amelyek ebből a legfontosabb fordulópontoknak bizonyulnak, és ehhez képest túl sok időt szentel Turner környezetének érzékletes felépítésére, olyan karakterek és helyzetek kidolgozására, amelyeket és akiket végül nem használ semmire. A The Birth of a Nation filmnyelve túl konvencionális, túl bátortalan, hogy egy felejthetetlen élményt adjon, miközben ezt például a 12 év rabszolgaság minden fenntartásom ellenére is el tudta érni.
Összességében tehát semmi olyan korszakalkotó nincs Nate Parker alkotásában, ami díjakat vagy címlapokat érdemelne (ettől függetlenül szerintem jó eséllyel pályázhatott volna díjakra), ugyanakkor egy könnyen emészthető, korrekt, öncélú maníroktól mentes feldolgozása a rabszolgasorsnak. És egy szerencsésebb csillagzat alatt erről is beszélhettünk volna a filmmel a kapcsolatban.
7/10
A The Birth of a Nation teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
