Mindig is nagy vesszőparipám volt, hogy míg irodalomban és videojátékok terén is virágzik a műfaj, addig a mozikban nagyon ritkán találunk klasszikus értelemben vett – jól sikerült - fantasy filmeket. Na, de várjunk csak: ha nyáron moziba megyünk, szinte nem is tudunk nem olyan filmre beülni, amibe ne lenne valamiféle fantasztikus elem, akkor még is min kesergek én itt? Milyen is az a színtiszta fantasy, ami hiányzik nekem? Triviális kérdésnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy a fantasy annyira tág fogalom, hogy mielőtt elkezdünk foglalkozni vele, érdemes konkrétabban is definiálni. Ahhoz, hogy a kedves olvasó se értse félre, hogy én mit értek klasszikus fantasy alatt, Farah Mendlesohn tipológiáját fogom segítségül hívni. Szerinte a fantasy történeteknek négy alap típusa van: a portal quest, amikor a hősök a valóságos világukból egy átjáró segítségével átmennek a fantasy világba (pl.: Narnia krónikái, Óz a csodák csodája), az „intrusion fantasy”, amikor a fantasy elemek törnek be a valóságos világba (Drakula, H.P. Lovecraft művei), a „liminal fantasy”, amikor a fantasy elemek (varázslat) jelenléte érezhető, de inkább a háttérben marad illetve az „immersive fantasy”, amelyet nevéhez hűen teljesen áthat a fantasy, olyannyira, hogy nem kínálja fel az olvasónak/nézőnek az attól való elrugaszkodás lehetőségét sem. Nos, amikor én a fantasy filmeket hiányolom, akkor elsősorban az immersive fantasy-kra, azaz a J.R.R. Tolkien és Robert E. Howard hagyományaira építő, teljes egészében egy fiktív fantasy világban játszódó, struktúrájukat tekintve kalandfilm jelegű mozikra gondolok.
Szóval, ha az ilyen típusú történetekre szűkítjük le a fantasy filmek körét, és ezek között keressük a nívósabb/klasszikus darabokat, akkor tulajdonképpen marad nekünk egy Gyűrűk ura trilógia, egy Conan, a barbár (a John Millius rendezte), illetve néhány „kisebb” kult film (Herceg menyasszonya, Willow). Azért ez nem túl sok, szóval, ha valaki hozzám hasonlóan ennyivel nem érné be, akkor előbb utóbb kénytelen lesz elmerülni a másodkategóriás alkotások tengerében is. Ha pedig így teszünk, akkor a Vadak uránál csak rosszabbul járhatunk.
A Conan, a barbár sikerét követően a 80-as években virágkorukat élték a barbáros („baszós-kardozós”) kalandfilmek. Persze a fénykor jótékony megfogalmazás, hiszen ez csupán egy mennyiségi dömping volt, nem pedig minőségi. És, bár a trendteremtő műhöz egyik sem ért fel, a B kategóriás fantasy-k áradatából így is kiemelkedik Don Coscarelli 1982-es alkotása, a Vadak ura.
Másfél évtizeddel azelőtt, hogy a földönkívüli veszedelmek elhárításért felelő hivatal vezetője lett volna Rip Torn (azaz Maax) Arluk királyságának kegyetlen főpapjaként tevékenykedett. Ám, mint ahogy ebben a szakmában az oly gyakran előfordul, az ő karrierjének is egy önbeteljesítő prófécia vetett véget. Boszorkány csatlósai ugyanis megjósolták: a király hamarosan megszülető fia a vesztét fogja okozni. Persze, ahogy az egy ego mániás szektavezérhez illik, Maax igyekszik meggyőzni a királyt arról, hogy az istennek vért kívánnak, és ezért kénytelennek lesznek feláldozni a jövőbeli trónörököst, sajnálatára azonban Zed már egy felvilágosult uralkodó, aki nem hisz már az emberáldozatokban. A főpapot és fanatikus követőit így száműzik a királyságból (akik majd a barbár Jun hordában lelnek új otthonra.) Zed azonban nem számol a főpapot szolgáló boszorkányok egyikével, aki éjszakai belopódzik az királyi hálóba és miután megbénította őt és várandós feleségét, a trónörökös magzatot pedig átteleportálja egy tehén méhébe (! – igen ez tényleg megtörténik), hogy aztán így csempésze ki a városból. Mikor azonban a várost övező erdőben feláldozná a gyermeket (a szarvasmarha sajnos nem élte túl a császármetszést), egy éppen arra járó vadász megzavarja a rituáléjában. Miután végez a boszorkánnyal, befogadja a csecsemőt, akit Dar-nak nevez el és fiaként neveli fel. 20 évvel később kiderül, hogy az immár felnőtt Dar-nak (Marc Singer) különleges képessége van: képes átvenni az irányítást bármilyen állat felett. Sajnos azonban az ifjú harcos ereje nem elegendő ahhoz, hogy megállítsa a Dar által vezetett Jun hordát, akik megölik szüleit és felégetik a faluját. A mészárlást túléve Dar bosszút esküszik és ezzel elindul a hőssé válás rögös, ember-denevérekkel és kikövezett útján. (Érdekes módon bár a cselekmény sokszor hasonlít a Conan, a barbárhoz – ráadásul a finálé itt is egy piramis tetején zajlik -, még sem mondhatjuk, hogy egyértelmű koppintás, hiszen a két filmet egyszerre forgatták.)
Bizony a cselekménybe nem túl sok újdonság szorult: a Vadak ura a tucatszor látott hero’s journey struktúrát követi. Persze nem olyan pontosan és szépen, mint a Star Wars vagy a Conan (például valamiért kihagyták mentor karakterét a filmből), de Coscarelli alapvetően teljesen korrektül vezet minket végig Dar hősé válásán. Igaz Marc Singer kezdetben kissé tenyérbe mászó (valahol fél úton van Mark Hammil és Kevin Bacon között), ám a film végére egészen szimpatikus hőssé növi ki magát. Az is az előnyére vágyik, hogy bár kifejezetten izmos, még sem az a hegyomlás méretű testépítő, mint akik gyakran feltűnnek a hasonló filmek főszerepeiben. A végső győzelemhez neki nem csupán az erejére, de olykor a leleményességére és a - néhol kissé deus ex machina-módra felbukkanó – társaira is szüksége lesz. Így egy valamivel azonosulhatóbb is, mint Conan, vagy az olasz Herkules filmek sztárjai. (Ráadásul humora is van a karakternek, ami sosem árt.)
Ami a többi színészt illeti: nos ők, hol jobbak (mint John Amos bölcs, harcosa és Rip Torn, akinek végig sikerül komolyan vehetőnek maradnia, ahelyett, hogy over-the-top módon ripacskodó gonoszkodásba menjen át) hol rosszabbak (Tanya Roberts sem a tehetsége miatt kapta meg a szerepet, de ő van annyira dögös, hogy ezt megbocsássuk neki). Ám összességében megbirkóznak a sematikus szereplőikkel. (Igaz, a dialógok egy-két helyen zavaróan suták, és ez a színészek megítélését is képes lerontani.)
Persze a film igazi sztárjai mégis csak hősünk állati segítői. (Nekik szerencsére dramaturgiai funkcióik is vannak, amellett, hogy cukik. Illetve a humor is legtöbbször hozzájuk köthető, és az alapvetően rendben is van.) Ezzel kapcsolatban azonban határozottan a film előnyére válik, hogy a világa és a varázslata meglepően koherensen van felépítve. Az elején szépen le vannak fektetve a mágia szabályai és ehhez jórészt tartja is magát a film. Az pedig egy egészen pozitív, sőt progresszív üzenet, hogy a sötét nagyurat csak akkor győzhetjük le, ha ember az ember képes lesz együtt élni – és összedolgozni – a természettel, vagy legalább van egy feketére festett tigrise és egy pár kleptomániás vadászgörénye.
A Vadak ura nyilván nem tagadhatja le az alacsony költségvetését, ám a fényképezés (amelyet Kubrick gyakori operatőre John Alcott végzet) és a John Williams stílusára néhol túlságosan is rímelő filmzene sokszor egy olyan kellemes hangulattal ruházza fel a filmet, amely sokszor képes feledtetni velünk, annak olcsóságát.
Igazából nem sok érdekeset lehet írni a Vadak uráról: egy archetípus karakterekkel teli, archetipikus történet. Amelynek bár egyaránt vannak technikai és forgatókönyvi hiányosságai is, a kalandos, jó tempójú cselekményének, magával ragadó atmoszférájának, karaktereinek (és Tanya Roberts idomainak illetve elképesztően igéző szemeinek) köszönhetően így is a B kategóriás fantasy-k legélvezetesebb darabja, amelyet őszintén is lehet szeretni, nem pusztán azért, mert olyan rossz, hogy az már jó.
6/10
A vadak ura teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán.
