2016. Június 27-én elhunyt Bud Spencer. A kétségtelenül szomorú eseménynek azonban volt egy pozitív vonzata is. Tudom, ez így furán hangzik, de biztos vagyok benne, hogy e nélkül sosem tartott volna magyarországi koncertet a De Angelis testvérpár. Pedig Guido és Maurizo De Angelis zenéi hazánkban generációk fiatalkorát kísérték végig, a nevük mégis sokak számára annak ellenére ismeretlen maradt, hogy a többségünk, életünk során rengetegszer találkozott már a dalaikkal. Nos, ennek a paradoxnak tűnő helyzetnek pedig alapvetően egyetlen egy oka van: mégpedig az, hogy a de Angelis fivérek legismertebb slágerei a filmzenéik voltak. (Igaz az önálló dalaik között is volt olyan, amely – Európában – hetekig vezette a slágerlistákat). És, bár sok filmhez írt alkotásuk aztán a saját jogán is sláger lett (erre legjobb példák a Különben dühbe jövünkhöz íródott Dune Buggy, illetve a Sandokan főcímdala, ezeket ugye magyar előadók is feldolgoztak), ám a többség a szerzőik helyett mégis inkább Bud Spencerhez, Terrence Hillhez illetve a filmjeikhez köti eme a dalokat. Persze az is igaz, hogy a testvérpáros név szerinti ismertté válását az is megnehezítette, hogy karrierjük során több különböző néven/formációban is alkottak. (Ezek körül az Oliver Onions a legismertebb.) Erre elvileg azért volt szükségük

Persze nem ők írták az összes Carlo Pedersoli és Mario Girotti főszereplésével készült filmnek a zenéjét, de a páros legjobb közös és önálló filmjének többsége rendre a de Angelis fivérek dalaival kezdődött. Különben dühbe jövünk, És megint dühbe jövünk, Vigyázat vadnyugat!, Bűnvadászok, Piedone, Banános Joe.  Eme impozáns (részleges) filmográfia alapján pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy a De Angelis daloknak is kulcsszerepe volt a pofonosztó páros filmjeinek jellegzetes atmoszférájának megteremtésében. Gyakorlatilag, ha egy Bud Spencer vagy Terence Hill filmben felcsendül egy kifejezetten fülbemászó dal, az nagy valószínűséggel az ő művük. (Ez alól egyedül talán az Ördög jobb és balkeze, a Kincs, ami nincs illetve a Nevem Senki aláfestései lehetnek a kivételek.) És azt se felejtsük el, hogy a római születésű testvérpár karrierje azért bőven túl nőtt az olasz Stan és Pan verekedéseihez írt dallamokon, hiszen az ő filmjeik mellett még számos – régiónkban - népszerű TV sorozat és mozifilm zenéje fűződik a nevükhöz. Ezek körül a legismertebbek nyilvánvalóan a Kabir Bedi főszereplésével készült Sandokan sorozat, az 1975-s Zorro illetve a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal című animációs sorozat. (Igaz ez utóbbi nálunk már magyar szöveggel ment). Na, de a hosszúra nyúlt bevezető után akkor lássuk, hogy milyen volt a 2016. október 29.-én a Papp László Budapest Sportarénában adott koncertjük.

Bevallom, akármennyire is kedvelem a Spencer-Hill filmeket, illetve a testvérpáros zenéit (amelyeket gyakran önmagukban is szívesen hallgatok), sokáig úgy volt, hogy nem megyek a keddi koncertre, ugyanis kissé drágának találtam azt. Aztán a rendezvény előtt néhány nappal rám írt egy jó barátom, hogy ő még is megy a koncertre, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzá: beadtam a derekamat.

Forrás: Kovács Gellért filmszerész Facebook oldala

És, bár roppant izgatott voltam, amiatt, hogy a szívemhez köze álló filmslágereket hallhatok majd élőben, azért kisebb kételyek is gyötörtek. Hiszen nem igazán tudhattam, hogy mégis mit várhatok el, egy ennyire gyorsan összehozott koncerttől és olyan előadóktól, akik 2007-után először állnak színpadra. Így értem kedd este a Papp László Budapest Sportaréna elé, ahol a problémamentes beengedés, és a túlárazott sör megvásárlása után el is foglaltam a helyemet. Majd egy bő tízperces késes után elsötétült az aréna és a kivetítőn felbukkant Terence Hill, aki sajnálatát fejezte ki, amiért nem tud itt lenni, mert éppen Rómában forgat. Őt Kabir Bedi követte, aki méltatta egy kicsit a fivéreket, majd pedig jó szórakozást kívánt az estéhez.

Sandokan búcsúzása után pedig végre elkezdődhetett a koncert. A hátulsó kivetítőn valami tengernek a hullámai jelentek meg, a zenekar pedig belevágott egy lassú szimfonikus zenébe. Én pedig összezavarodottan ültem a székemben, és nem teljesen értettem, hogy most mi is történik. Talán valamely kevésbé ismert western zenéjük lenne ez? De hol van maga a testvérpár? Aggodalmaim fölöslegesnek bizonyultak, hiszen fél perc után elemi erővel robbant be az És megint dühbe jövünk-ből ismert Brotherly Love. És, az elemi erőt szó szerint kell érteni: az italo-disco eme csúcsteljesítménye ugyanis elképesztően jól szólt az Arénában. Nem csak a zenekar játszotta bravúrosan, de a hangosításra sem lehetett panasz. Egészen addig, amíg fel nem jöttek azok, akikre eddig várt a közönség.

Sajnos velük együtt ugyanis a színpadra lépett az este egyetlen komolyabb problémája is: a de Angelis-ék hangja az évek során finoman szólva is megkopott. Olyannyira, hogy az első sorok után pár percre engem is a csalódás érzete kerülgetett. Persze egy 70 éves ember élő előadása már nem fog úgy hangozni, mint a 40 évvel korábbi stúdió felvétel. Voltak is olyanok, akik emiatt nem is maradtak végig, nekem viszont ennek ellenére sem fordult meg a fejemben, hogy előbb elinduljak. Nem pusztán azért, mert viszonylag sikerült alkalmazkodnom a gyengébb énekhez (ami sokszor amúgy is háttérbe szorult a zenekar szédületes teljesítménye mögött. Ráadásul nem is minden számot énekeltek ők, amikor pedig a vendég énekes lépett a mikrofon mögé, akkor minden egyensúlyba került), hanem a hangulat miatt is. Ugyanis a testvérpáros nem csak, hogy élvezte az estét, de jól láthatóan roppant hálásak is voltak azért, amiért itt lehetnek. (Különösen Guido csinálta a showt, szinte folyamatosan mozgott és ugrált a színpadon és igyekezett tartani a közönséggel is a kapcsolatot. Persze nem az ő hibája, hogy a magyar közönséget nagyon nehéz énekeltetni. És azért nem kis teljesítmény az sem, hogy ilyen öregen, ennyi év után is, ilyen erővel lenyomnak egy bő két órás műsort.) Ez a lelkesedés, pedig ránk is átragadt. Így végül, amikor az Akit bulldózernek hívtak tető fokára hágott a hangulat, döntöttem, hogy bár kissé drága mulatság ez, abszolút megérte eljönnöm. Pedig az este csúcsa, még csak ezután jött.

Igaz a második félidőben, kissé alább hagyott a pörgés, amelynek fő oka, hogy megtöbbszöröződött – a magyar közönség számára – ismeretlen dalok aránya. Nem vészesen sokan, de voltak azért, akik nem is várták végig a koncertet. Érthető persze, hogy az emberek főleg a Spencer-Hill filmzenék miatt érkeztek (hiszen magát a koncertet is, mint Bud Spencer emlékestként hirdették). Pedig az ismeretlenebb alkotások sem voltak semmivel sem rosszabbak, mint a klasszikusok. Sőt én több olyan számra is felfigyeltem, amit korábban még nem hallottam, de ezután szívesen meghallgatnám (feltéve, hogy megtalálom őket). A Spencer-Hill filmzenék közül, pedig gyakorlatilag az összes várt darab elhangzott az este folyamán. (Illetve természetesen nem maradtak el a Zorro, a 80 nap alatt a földkörül és a Szándokán dalai sem. Ez utóbbiból több is lement) (Ennél teljesebb Spencer-Hill élmény csak akkor lett volna, ha eljátsszák a Kincs, ami nincs és az Ördög jobb és balkeze dalát is, de ugye azokat meg nem ők szerezték).

Ami pedig Bud Spencer emlékét illeti, róla is kifejezetten méltó módon és ötletesen sikerült megemlékezni.  Sőt, maga koncert csúcspontja is részben hozzá köthető. Miután ugyanis lement az Ördög jobb és balkeze második részének zenéje, egy férfi kórus jelent meg a színpadon, és belevágtak a Különben dühbe jövünk kultikus kórus jelenetébe, úgy, hogy Spencer részeit – a kivetítők segítségével – ő maga énekelte. Nem csoda, hogy ekkor nem csak ellepték a nézőteret a fényképezők/kamerák/telefonok fényei, de utána egy közel két-három perces álló tapsban tört ki a közönség.  Ráadásul a szervezőknek még ezt is sikerült fokozniuk azzal, hogy rögtön a kórus lemenetele után a küzdőtéren megjelent a film ikonikus sárgatetős buggy-ja, ami után természetesen a zenekar tüstént rákezdett a Dune Buggy című örökbecsűre. Ezután kicsit érthetetlen, hogy utolsó számnak, miért egy kifejezetten lassú, és nem túl ismert darabot választottak. Ám az ezt követő ráadás során – melynek keretében három korábbi számot lejátszottak újra – már a nézőtér is életre kelt, és az emberek odagyűltek a színpad köré, hogy lepacsizzanak és autogramot kérjenek a testvérpártól. Végül pedig az több perces álló ováció sem maradt el, ami ekkor már nem pusztán Bud Spencer emlékének, de az előadóknak is szólt.

Látványról sajnos nem sok érdekességet lehet írni. Persze voltak reflektorok, amelyek a Bulldozer alatt igazi diszkó hangulatot varázsoltak, ám hiába voltak a zenekar mögött kivetítők, azokat – leszámítva a kórusos részt - már nem igazán sikerült kihasználni. Hiszen adta volna magát, hogy a slágerek alatt a kapcsolódó filmekből rakjanak be egy montázst, de e helyett főleg csak minimál vizualizációk és Bud Spencerről készült grafikák jelentek meg.

Összességében a de Angelis koncert nem volt hibátlan. Előfordultak kisebb technikai bakik (egyszer nem szólt jól az egyik mikrofon, illetve volt, hogy rövid ideig lefagyott a kivetítő), és valahol azt is megértem, akiket annyira kiábrándított a sokszor valóban gyenge ének, hogy emiatt csalódásként élte meg a koncertet, ám számomra a kedd este így is egy roppant kellemes emlékként maradt meg. És szerintem ezzel nem csak én, hanem a nagyjából háromnegyedéig/kétharmadáig megtelt sportaréna közönségének nagyobbik része és maguk a de Angelis fivérek is így vannak.