Nem könnyű a szingli lányok élete, ha már túl vannak a harmincon és csak nem akar megjelenni a herceg fehér lovon. Manapság sem az, de a 2000-es évek elején sem volt jobb a helyzet, és ennek állított maradandó emléket ez a rendkívül vicces film, amely nem véletlenül lett bombasiker, még ennyi év után sem veszített sem a bájából. Hosszú kihagyás után újráztam, és picikét aggódtam, hogy már nem tudok rajta olyan jól szórakozni, mint egykoron, ehhez képest végignevettem az egész filmet, dacára annak, hogy kívülről tudom. Szerencsés csillagzat alatt született ez az alkotás, jó lett a forgatókönyv (Helen Fielding saját maga írta a könyvéből, amelyet még mindig nem sikerült abszolválnom, na de ami késik, az sohasincs most), remekül sikerült a szereposztás, vicces és hangulatos lett az összhatás, együtt sírunk-nevetünk (de főleg sírva nevetünk) Bridget-tel, miközben miniszoknyában és nyuszijelmezben botladozik a párkapcsolat útvesztőiben. Egyszerű, emberi történet, ami bárkivel megeshet (na jó, azért Colin Firth-t már valószínűleg lekéstük lányok, és én személy szerint túlságosan fázós vagyok ahhoz, hogy egy szál bugyiban szakadó hóban utánarohanjak - kit akarok ezzel becsapni, most komolyan? naná, hogy igen!), jól kivitelezve, és már készen is van a 2000-es évek talán legjobb romkomja. Kell ennél több?
Bridget Jones (Renée Zellweger) harmincas szingli, egy könyvkiadónál dolgozik, imád bulizni, nem igazán tud főzni, és az alkoholt sem veti meg. Mindezeken túl még halálosan szerelmes is a főnökébe, az erősen szoknyavadász hajlamú Daniel Cleaver-be (Hugh Grant). Össze is jönnek, majd szét is mennek annak rendje és módja szerint, azonban Bridget nem éppen eseménytelen magánéletébe erősen bekavar a szolid Mr. Darcy (Colin Firth)...
Haverok, buli, hanta - ebben a legjobb Bridget, aki azonban érzi, hogy ideje lenne megállapodnia és rendbe tenni az életét. A karrierje finoman szólva is stagnál, nem túl kiemelt feladatot lát el a munkahelyén, és egészen addig hiába álmodozik szexisten főnökéről, amíg nem kap egy emailt, és lázas flörtbe, majd viszonyba bonyolódnak. Daniel-re nem jellemzőek a mély érzelmek, ő egy igazi felületes playboy, aki minden nőt elcsábít, aki a közelébe kerül, és Bridget kénytelen szembenézni azzal, hogy bizony ő is csak egy volt a sorban. Mr. Darcy (óriási poén, hogy a legendás filmsorozatban őt alakító Colin Firth játssza) dögunalmasnak tűnik Daniel lehengerlő személyiségével szemben, és eléggé egyedi módon tud szerelmet vallani (jöhet bármikor!), Bridget nem is értékeli először viharos érzelmei kellős közepén, de aztán csak rájön, hogy ez a fiú sokkal értékesebb, mint a volt főnöke (mert közben átigazol a tévéhez), de az utolsó percig lehet izgulni azon, hogy vajon összejönnek-e ők ketten (igen, ezredjére is!). Bűbájos romkom, tele kiszámítható, de mégis nagyon szórakoztató fordulatokkal.
Halvány lila gőzöm sincs, mit tennék, ha hirtelen szembetalálnám magam egy bulin Salman Rushdie-val, de simán lehet, hogy én is csak annyit tudnék kinyögni hirtelen, mint Bridget, vagyis megkérdezném tőle, hogy "nem tudja véletlenül, hol a WC?". A főhősnőben az a legjobb, hogy nem szép, nem jó és még csak nem is igazán okos, egy teljesen átlagos lány, aki nem szeretne többet az élettől, mint bárki más: egy jó munkát és egy jó pasit. Összejön neki, de addig annyit szerencsétlenkedik, mint mindannyian a mindennapjaink során. Ez az igazi varázsa ennek a filmnek: Bridget ugyanolyan, mint mi nézők, nem szebb, nem jobb, magunkon nevetünk, amikor az ő kalandjain szórakozunk. Ráadásul igazi időutazásban is részünk lehet: ma már nem kicsit tűnik viccesnek a 2000-es évek ruhadivatja, és szövege, de abszolút mértékben szállítja a a nosztalgiafaktort, mert akkoriban tényleg ilyenek voltak a hétköznapok.
Jómagam biztosan nem állnék szóba egy olyan jóképű főnökkel, aki vastagon leszarja a csecsenföldi (vagy az éppen aktuális) helyzetet, nem iszom és nem dohányzom, de ettől még teljesen meg tudom érteni Bridget-et, akinek a kicsit habókos buksiját simán elcsavarta egy rutinos nőcsábász, és én is elsőre szívszélhűdést kaptam volna attól a kiábrándító rénszarvasos pulcsitól, amit Colin Firth viselt a karácsonyi bulin. Ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni a filmbe (a poénoknak alárendelték a történetet, néhány karaterben több volt, stb, stb), de eszem ágában sincs, mert rendkívül szórakoztató lett a végeredmény, konstans nevetőgörcsöt tud okozni még ma is ez a jó kis romkom, amelynek számomra két abszolút csúcspontja van: a verekedés Colin és Hugh között, illetve az utolsó jelenet, mert szerintem annál romantikusabb nincs, mint amikor Colin betakargatja Bridget-et a kabátjával. Zseniális zárókép!
Szokták volt mondani, hogy a nő szerelmet akar, a férfi pedig szexet, de ez a film szerintem az a kategória, amelyen mindkét nem istenien tud szórakozni, tökéletes választás borongós sötét estékre, ha magányosok vagyunk, akkor azért, ha van kivel összebújva újrázni ezredszer ez a remek kis mozit, akkor pedig azért. Nem korszakos remekmű, de a saját műfajában megkerülhetetlen klasszikus lett méltán néhány év alatt. Renée Zellweger arra született, hogy eljátssza Bridget-et (emlékszik még valaki arra a filmre, amelyért Oscart kapott?), Colin Firth-ről mindig is tudtuk, hogy ő az ideális Mr. Darcy, Hugh Grant megint kiválóan hozta saját magát, ez a film pedig úgy jó, ahogy van. Nem lehet elégszer látni!
9/10
(FilmBaráth)
-----------
Ha végeznék egy felmérést, kinek melyik alkotás jut eszébe a romkomról vagy a szinglifilmről mint műfajról, a Bridget Jones naplója valószínűleg igencsak előkelő helyen végezne. Hiszen utóbbi kategóriát is gyakorlatilag ez az alkotás teremtette meg, amiben nem kis része volt annak, hogy idejekorán reflektált a párkapcsolatok klasszikus ideáljának szertefoszlására - még ha üzenete a jelenséggel ellentétes irányba is mutatott (nézzük meg ezzel szemben a How to Be Single-t másfél évtizeddel későbbről).
Azonban Bridget Jones naplója elsődlegesen azért válthatott ki ekkora hatást, mert esendően, a hollywoodi ideáloknak abszolút ellentmondó jelleggel merte ábrázolni főszereplőjét, ebben pedig jóval megelőzte a korát. Látványos, hogy 5 évvel korábban, az ugyanezen alkotógárda által jegyzett Sztárom a párom szinte tündérmesének tűnik ehhez a darabhoz képest, amelynek fő konfliktusát éppen az ott felvonultatott a hamis ábrándokkal való leszámolás adja (ebben külön pikáns Hugh Grant látványosan eltérő szerepe is). Természetesen nem állítom, hogy a Bridget Jones ezzel különösen forradalmi mű lett volna, de közönségének megfelelő azonosulási pontot teremtett, ami sokkal befogadhatóbbá tette közhelyeit.
Hiszen alapvetően itt sem fogalmazódik meg több néhány végtelenül egyszerű alapigazságnál, amelyek még csak nem is feltétlenül adják vissza a valódi kapcsolatok összetettségét - nem véletlen, hogy Bridget és Mark ellentétéhez is egy kényszerű tévedés szükségeltetik. A forgatókönyv bonyodalmai Mark Darcy túl hangosan elejtett pocskondiázó szavaitól kezdve végtelenül mesterkéltek, a karakterek pedig hiába esendők, vagy túl egyszerűek, vagy túlságosan extravagáns figurák (valahogyan például minden romkomban a főszereplő baráti társasága kivétel nélkül elborult alakokból áll). És hiába beszélhetünk sok szempontból a tündérmesei hollywoodi giccs meghaladásáról, végeredményben ez a film is egy kellemesen illuzorikus happy endet vázol fel. Azonban elsőre mégsem a bugyutaság és felszínesség jut eszünkbe ezekről a motívumokról, az elnagyolt, de mégis szerethető szituációs humor segítségével pedig végképp képesek vagyunk minden irreálisan abszurd megoldást befogadni.
A Bridget Jones naplója tehát szerethető film, azonban a mélyére ásva már ugyanazokat az egyszerű gondolatokat találjuk, mint összes elődjében. Elképzelhető, hogy csak a világ haladt el mellette az elmúlt 15 év alatt, de jelenleg távolról sem nevezném a romkomok átlagát meghaladó és felülmúló darabnak, amelyhez - néhány klasszikus poénját kivéve - érdemes lenne visszatérni.
6,5/10
(danialves)
A Bridget Jones napjlója teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
