A krimiírás kiemelkedő időszakában joggal kutatunk azon könyvek után, amelyek megragadják (akár egy mondattal is) a képzeletünket, és szép számmal találhatunk is ilyet - bizonyára mindenkinek van egy kedvence, még akkor is, ha a krimi nem igazán az ő műfaja. Julia Heaberlin újságíró múltjára támaszkodva úgy döntött, ad nekünk egy történetet a túlélésről, némi nyomozással fűszerezve.

Rengeteg kérdés kavarog bennem még a könyv letétele után is, ami egyfelől jó, másfelől pedig kifejezetten rossz. Jó, mert azt jelenti, hogy a mű beférkőzött a tudatomba, a gondolataimba, egy kis ideig beköltöztem a szereplők világába, és foglalkozom a sorsukkal. Rossz, mert mindez azt jelenti, hogy a történet lezárása nem sikerült úgy, ahogy azt vártam. Nincs válasz temérdek kérdésre, és sajnos ez nem a „hagyjuk-az-olvasó-fantáziájára” mechanizmuson alapult, csak egyszerűen kifogyott Heaberlin-ből a szufla.

Tessa-t, az egyedülálló, harmincas anyát tinédzserkorában borzalmas trauma érte: valaki élve eltemette másik három (halott) lány társaságában, ám ő túlélte, és amennyire lehet, megpróbál normális életet élni. Azonban van itt egy titok: valaki a tárgyalás után minden évben margarétákat ültet az ablaka alá, emlékeztetve őt a történtekre. Mire Tessa rájön, hogy segítenie kell az ügyében ártatlanul elítélt rabon, vészesen közeleg a kivégzés időpontja.

A történetvezetés számomra tökéletesen működött, pontosan, szabályosan, fejezetről-fejezetre váltakozott a múlt és a jelen cselekménye, és azt kell mondjam, ez egy pazar ötlet volt, jól kivitelezve – bár ez mások számára lehet, hogy nem volt szimpatikus szerkezeti felépítés. A jelenben a felnőtt nővel és anyával találkoztunk, Tessával, aki örökre a fejében szóló Margarétákra gondol, és mindentől óvja a lányát; a múltban pedig az élsportoló Tessiet ismerhettük meg (és kapcsolatát legjobb barátnőjével, Lydiával), az élveeltemetés után.

Úgy gondolom, hogy bár lenne rajta mit csiszolni, a hangulatot helyenként meg tudja teremteni az írónő, átjönnek azok a pillanatok, amelyekben a főszereplő érzései igazán erősek és hatásosak, ám ez gyakorlatilag arra korlátozódik, amikor közvetlen veszélyben érzi magát. Nem feltétlenül jó ötlet (ugyanakkor azt sem mondom, hogy rossz) az E/1-es elbeszélési forma, lehetséges, hogy más formáját is meg kellett volna ragadni a történetnek, hiszen ezáltal a többi karakter gyakorlatilag teljesen kidolgozatlan. Van ugyan egy alap, kb. 3 jellemzőből álló kép róluk, de ennél azért jóval többet vár az olvasó, ráadásul a könyv végén ezen karakterek úgy, ahogy vannak, eltűnnek a lapokról, még a kis nyúlfarknyi epilógus sem törődik velük igazán.

A környezet ábrázolása sem igazán sikerült, amennyire ilyen tekintetben a Vesalius titka megfogott, azt sajnos itt hiába kerestem, pedig ez adhatott volna valódi életszerűséget a könyvnek. Attól, hogy tudjuk, hogy például a nagypapa háza félelmetes, a siralomház pedig sötét, még nem fogjuk tudni magunkat rendesen beleképzelni az eseményekbe. Ez így egy újabb sajnálatos szerkesztési hiba, ám ezt bőven ki lehetett volna akármikor küszöbölni, hiszen nem emberi tulajdonságokról, csak épületekről/helyekről beszélünk, amiket bármikor utólag is ki lehet egészíteni a történet megtörése nélkül.

És elérkeztünk ahhoz a bizonyos utolsó részhez, ami ezúttal is kifogott az általam olvasott könyvön (ha a következő is ilyen lesz, kezdek komolyan elgondolkodni a választásaimon), mert az bizony egy nagy semmi. Anélkül, hogy spoilerekbe fojtanám a mondanivalómat, nehéz megnyilvánulni. Egész könyv alatt a gyilkost kerestük, a titokzatos szörnyet, aki margarétákkal frusztrálja élve maradt áldozatát, aki bármelyik pillanatban lecsaphat, aki ott leshet minden bokor mögött, de egyszerűen nem kapjuk meg azt, amire gyakorlatilag egész végig felkészít minket az író, helyette kapunk egy blöfföt. Már-már azt mondom, értelmetlen volt az egész könyv, ilyen semmitmondó, „olcsó” trükkel egy igazi krimit lezárni nem lehet, mert akkor nem krimi a krimi, ahogy sajnos ez a könyv sem igazán az. Jól indult, de csalódás lett a vége, ezért hiába tetszett az eleje, azt hiszem, Heaberlin nevét megjegyzem (és ha lehet, nem választom többet), de azt kell, hogy mondjam, hogy ha másra nem is, unaloműzésre jó lehet - de csak ha nincs más.

6,5/10

A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.