The Man Who Laughs kritikáját itt találjátok
A 2016-os év igazi diadalmenet volt a magyar film szempontjából, ráadásul a Filmalap támogatta alkotások palettájáról általam is hiányolt műfaji darabok dominálták ezt a sikertörténetet. Éppen ezért nagy reményekkel várhattuk A martfűi rémet is, hiszen előzetesen jól illeszkedett ebbe a trendbe. Azonban a szerteágazó szálakkal, több idősíkon játszódó és számos témát érintő történelmi krimi túl nagy falatnak bizonyult Sopsits Árpád számára.
Sopsits rendezői munkája ettől függetlenül meglepően határozott és színvonalas, egyedül a színészvezetés árulja el, hogy nem nemzetközi színvonalú produkcióval van dolgunk: a hibátlan intonációval előadott látványos mondatok, az egymásra beszélések és belejavítások teljes hiánya irritáló színpadiasságok kölcsönöz a színészeknek, akik közül egyedül csak Anger Zsolt az, aki egy kis improvizatív adalékkal jelleget tud adni figurájának. Más tekintetben ugyanakkor lenyűgözően érett rendezést láthatunk: a meztelenség és a gyilkos kegyetlensége nem az exploitation filmek eszköztárából merít, ugyanakkor egy cseppnyi szemérmesség sincs Sopsitsban, amikor ezt számunkra prezentálnia kell. Ráadásul következetesen igyekszik távol tartani magát az ügy bulvárosan vérszomjas olvasatától, és noha a legprofibb thrillerekhez méltóan működik a suspense és zúg a nagyszabású zene a dinamikusabb üldözéseknél, nem érződik az izzadságszag, hogy ezeknek a kulcsjeleneteknek kellene működtetniük a filmet.
Igaz, valószínűleg éppen azért, mert Sopsits maga sem tudta, hogy pontosan mire fókuszáljon: A martfűi rém egyszerre szól egy ártatlanul börtönbe zárt ember kálváriájáról, a gyilkos utáni nyomozásról, de mivel az elkövető személye a nézők számára hamar egyértelművé válik, az ő környezetének és pszichológiájának bemutatásáról, a nyomozók és a szárnyait próbálgató uram-bátyám rendszer konfliktusáról - pontosabban ezek közül nem szól semmiről sem, ugyanis a rengeteg szál és karakter között elveszik a mondanivaló. Borzasztóan hiányzik egy főhős, egy fő motívum, amire fel lehetne fűzni minden mást, hogy ne 7-8 egyaránt felszínes és kapkodó módon megvalósított történetet lássunk a vásznon. Sopsits tulajdonképpen egy 6 részes minisorozat szerkesztésének megfelelően írta meg történetét (ezt bizonyítja az is, hogy állítólag 3 órás lett a film első vágása), rengeteg nézőpontváltással, nem egymás felé, hanem egymással párhuzamosan futó szálakkal, és ezt kellett végül harmadannyi időbe belezsúfolnia - amit nyilvánvalóan lehetetlen volt megoldani komoly veszteségek nélkül. De nemcsak ilyen tekintetben kidolgozatlan Martfű világa: maga a falu is egy gyártelep, töltések és vasúti sínek éjszakai felvételeinek összessége - azaz a szükségszerű spórolás nyomait nem sikerült maradéktalanul eltüntetni.
A rengeteg csapongás az oka annak is, hogy A martfűi rém műfaji filmként sem működik: a nyomozás azonnal érdektelenné válik, amint megismerjük a gyilkost (és a forgatókönyv egészen a fináléig alig tesz valamit azért, hogy szembeállítsa a feleket), a szocialista rendszer által kikényszerített játszmák hevenyészett kivonatai a 44. gyermek hasonló vonulatának, a többi szál ad-hoc konfliktusai pedig gyakorlatilag egyáltalán nem felelnek meg egy profi krimi-thriller építőköveinek. De alapvetően félrevezetőnek tartom a kritikák által a hazai produkciók kapcsán előszeretettel felállított zsánerfilm kontra szerzői film, "magyaros" vs. "hollywoodi" dichotómiák alkalmazását, ugyanis Sopsits műve kelően sok irányba indul el, és kellően sok tekintetben bukik meg ahhoz, hogy bármelyik kategóriába besorolható és besorolhatatlan is legyen egyszerre. Hol a krimi látványos benne, hol a sorsdrámákra és társadalompolitikai háttérre hangsúly helyező dráma, hol egy jellegtelen, nemzetközi filmnyelv felé hajlik, hol a hazai miliő hatja át - azonban egyikben sem elég erős ahhoz, hogy igazi karaktert kapjon.
A legújabb magyar alkotásból tehát csak a rendezés emelkedik ki, minden más szempontból egy kifejezetten átgondolatlan és félresikerült film lett A martfűi rém. Csak az szépít valamit a végeredményen, hogy Sopsits kétségkívül egy olyan alapanyaghoz nyúlt, amelyet szinte lehetetlen volt jól feldolgozni (ld. még Finchernek is alig sikerült ugyanez a mutatvány a Zodiákus kapcsán), így egy hálásabb témával legközelebb valószínűleg egy sokkal erősebb darabot kapunk majd tőle.
6/10
A martfűi rém teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
